E lemezek legfontosabb jellemzője, hogy mindig nullával záruló évben jelennek meg, és ilyenkor az összes hangszert egymaga szólaltatja meg. Az első epizód 1970-ben látott napvilágot, a Beatles feloszlásának napjaiban, sőt McCartney konkrétan ennek a lemeznek a sajtóanyagában jelentette be kilépését a zenekarból. Az album rendkívül minimalista, rövid, több esetben instrumentális lo-fi dalokat tartalmaz; az egyetlen kidolgozott szerzemény az élőben még mindig játszott Maybe I’m Amazed. A puritán hangvételnek több oka is volt: Macca, úgymond, kiírta magát az Abbey Road és a Let It Be albumokon, a Beatles szétesése miatt depresszióval küzdött, és úgy érezte, hogy ilyen lemezzel tudja a leginkább visszaadni a saját lelkiállapotát. A McCartney I annak idején többnyire elmarasztaló kritikákat gyűjtött be, az idő viszont a címszereplőt igazolta, az utókor ugyanis ezt tartja minden idők első lo-fi indie albumának, amely rengeteg DIY (do it yourself – a szerk.) zenészre volt jelentős hatással.
Az 1980-as McCartney II is akkor készült, amikor Paul zenekara – a Wings – szétesőben volt. A 70-es években a közönség megszokta tőlük az aranyos, popos, nem túl kísérletező és időnként talán túlságosan is kockázatmentes dalokat, mire McCartney ennek ellenpontozásaként nekiállt kísérletezni mindenféle elektronikus hangszereken. További párhuzam az 1970-es albummal, hogy a kritikusok a new wave-es McCartney II-t is lehúzták, hogy aztán pár évtizeddel később egy olyan lemeznek kiáltsák ki, amely megelőzte a korát.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
