Merész, de adekvát felütéssel kezdődött a nemzetközi kamarazenei fesztivál: olyan koncertet valószínűleg csak egy megújuló fesztiválon lehet csinálni, amelynek első fele két, azonos hangnemű (C-dúr) és szerzőjű (Haydn) versenyműből, a második fele pedig csupa virtuóz „ráadásszámból” áll. A két új művészeti vezetőnek, Baráti Kristófnak és Várdai Istvánnak, világhírüktől függetlenül, meg kellett mutatnia, hogy hangszerükön valóban mindent tudnak, másrészt bizalmat kelteni, hogy ilyen kezekből a háromnegyed részt nem helyiekből álló közönség csupa jót fog kapni. Mission accomplie, és különösen Várdai lélegzetelállító teljesítményét a közönség a szokásosnál is tartósabb vastapssal fogadta. A Kokas Katalin által művészileg szilárdan megalapozott fesztivál rokonszenvesen kikerülte a gyors váltás miatti magyarázkodást, a szóbeszédre és a fantáziára bízva, hogy mint minden ilyesmi, bizonyára ez is anyagi és kommunikációs problémákon múlott, és a múlt előtti néhány, megfelelően rövid tiszteletkör után a jelenre koncentrált.
A napi két koncerttel működő fesztivál néhány extrája közül érdemes kiemelni Loch Gergely egy-egy órás, rafináltan felépített, szellemesen informatív, a darabok köré érdekes univerzumot teremtő bevezetőit. Az eseménysorra némiképp rátelepszik az Erkel Ferenc Kamarazenekar kissé masszív jelenléte, csökkentvén a fesztivál kamarazenei jellegét, de egyelőre ez is betudható a gyors szervezés kényszerének, és remélhetőleg a jövőben újra erősödik a kamaraprofil. Addig is hálásak lehetünk a nyaktörően zsúfolt koncertnaptárral rendelkező Barátinak és Várdainak, hogy nemcsak nevükkel, de jelentős számú fellépésükkel és zenészbarátaikkal továbbviszik a fesztivált, a közönségnek pedig, hogy nem köhögi szét a tételszüneteket, ami a jólneveltségen túl a zene minőségét is jelzi.
Kaposvár, augusztus 13–19.
