Ez egy olyan film, hogy megnézi az ember, aztán húzogatja a száját, nem érti, megpróbálja a szinkronra kenni (amiben persze igaza lesz, a szinkron, bár ezúttal nem is rossz, de azért nem is jó, szinkron sose lesz az); vagy arra, hogy maga a főszereplő, vagyis a közlekedés tempója annyira felgyorsult a film forgatása óta, hogy mai szemmel már nem érteni, mi baja van Tatinak azzal az ő Babilonjával, ami ma már idillinek hat. Nézi az ember a filmet, és elgyönyörködik a hatvanas-hetvenes évek fordulójának autóiban, különös tekintettel az 504-es Peugeot-ra, és főként a Citroën DS-re, amihez foghatót azóta se, és soha többé a büdös életben.
És egyáltalán, hogy mit akar, mi nem tetszik neki, miféle retrográd tempók ezek, morogja az ember, és feláll a moziból vagy a videó mellől, és csak órák uszkve évek múlva döbben rá, hogy jé, hiszen ezt a filmet valahogy nem lehet elfelejteni.
A korra fogékonyabb rendező akkora társadalmi pszichohorrort rittyentett volna az alapötletből, hogy attól koldulnánk (a mísz Godard meg is tette a Weekendben, amelyben a kapitalista társadalmat egy nagy-nagy forgalmi dugónak képzelte el, sok-sok véres hullával); a szerencsétlen, kétbalkezes-kétballábas Hulot úr azonban tényleg erősen önéletrajzi ihletésű figura lehet, ha egyszer Tati képes volt vígjátékot írni az elidegenedésből, a technikai civilizációból, mindazokból az akkor divatos fogalmakból, amiktől a mondott kor jóllakott óvodásai oly igen szerettek frászt kapni, mondén összejöveteleik fényét emelendő.
Bejönni, akkor legalábbis, Godard jött be, Tati megmaradt lábjegyzetnek; talán azért, mert mindenkinek van olyan rokona vagy fizikatanára, mint amilyen Godard volt, de olyan nagybácsiról, mint Tati, csak álmodni, ha merünk. Esetleg azért, mert akkoriban nemigen volt divat nevetni, körmönfont halállíra volt divatban a baloldalon és hentestönkön mintázott pátosz a jobbon, a koncerttermekben Penderecki nyekegett és Stockhausen röszögött, a heroinkúrát valahogy átvészelt bebop-óriások a free-jazz dagonyájában verték habosra a nagy semmit, az első kötetek lehetőleg Fülzsír és salakhegy, Vakvágány, Göröngy vagy hasonló címekkel csalogatták a szórakozva okulni vágyót. Tati meg röhögött, egy lidérces csodaautó képébe álmodta az össztársadalmi önfarokba harapást, egy Renault 4-esébe, amelyet minden elképzelhető kemping kényelmi cikkel küld meg tervezője, a Falanszter-béli Michelangelo leszármazottja, Hulot mérnök. Egyet azonban érdemes volna megfigyelni, különösen azoknak, akik előbb látták a Mad Max valamelyik eposzát, mint ezt a filmet: ez a kocsi, ha volna ilyen kocsi egyáltalán, működik.
Nem mintha nem volna ez mindegy, vonhatnánk meg sok rosszat látott vállunkat. Pedig nem az: ha van titka Tatinak, akkor az pontosan az, hogy neki nem kell túlmerészkednie a hihetőség határán. Minden gegje elképzelhető, még a ...közlekedik tömegbalesete is, amelyben Citroën DS siklik az orrán, köpcös Mini Morris pörög, Volkswagen bogár csőre kapkod önállóságra kapott kerék után. Tati nem konstruál, csak meglát. De azt (és itt azért muszáj megemlíteni Edouard van den Enden és Marcel Weiss, a két operatőr nevét) nagyon.
Mozdulatokat, grimaszokat, suta gesztusokat, konstrukciók rejtett lehetőségeit, amelyeken át rajtakapható az ember gyógyíthatatlan hülyesége, az a bűne, ami alól csak gyógyíthatatlan esetlensége révén képes bocsánatot nyerni, legalábbis Tatitól. A többiektől - Godard-tól, Antonionitól és a többi hiába zseniális, ha csontos öklét unalmasan rázó - nem, csak tőle. Megérdemelte, hogy megbukott. (Bár azért egy Hulot úr meghal című utolsó, az azért még kijárt volna neki.)
Rút Ernő
Traffic, színes francia-olasz, 1971. Rendezte: Jacques Tati; írta: Jacques Tati és Jacques Lagrange; fényképezte: Edouard van den Enden és Marcel Weiss; szereplők: Jacques Tati, Maia Kimberley, Marcel Fraval.
Videón forgalmazza az Odeon.
