Ha két ember ugyanazon a ponton áll, nem ugyanazon a ponton áll. Például azért, mert egyikük számára ez a pont végcél, a másiknak kiindulópont. Ezt szemlélteti Vilde Frang (1986) és a Frankfurti Rádiózenekar új lemeze. A Magyarországon is népszerű, ifjú norvég hegedűművésznő az amerikai James Gaffigan (1979) vezényletével az osztrák Erich Wolfgang Korngold (1897–1957) és az angol Benjamin Britten (1913–1976) hegedűversenyét állítja egymás mellé. A két művet sok hasonló körülmény köti össze. Mindkettő Amerikában keletkezett, mindkettő D-tonalitásban íródott, és mindkettő az 1930-as évek végének szülötte. Ami tehát az évszámot illeti, a két szerző e két műben „azonos zenetörténeti ponton áll”, csak éppen az egyik visszafelé néz, a másik meg előre.
Korngold D-dúr hegedűversenye, amelyet Magyarországon nemigen játszanak (kivéve Baráti Kristófot, aki remek felvételt készített a műből) a hangszer irodalmának egyik ékessége, posztromantikus visszatekintés a századforduló aranykorára, melyet életörömittas nosztalgia jellemez. Konzervatív zene, modern beütésekkel, Richard Strauss Rózsalovagjának szellemében. Britten viszont ideges, eredetiségekkel teli modern darabot ír, amelyben úgy kísért a hagyomány, ahogy nála mindig: átlényegítve, elszínezve, új jelentéssel felruházva. Két nagyon különböző remekmű. Vilde Frang játéka szikrázóan tökéletes, maga a virtuozitás, de valahogy úgy, hogy közben a zenélés mintha folyton azt súgná: ne is figyelj a bravúrra, a technika nem érdekes! Valóban, mert ami érdekes, az Vilde Frang életteli, szenvedélyes muzsikálása. Játéka mindig közöl velünk valamit, a hangszer folyamatosan beszél a kezében, hangja ezerszínű, karaktereiben ott az egész világ. Mindent tud, a művek legvonzóbb arcukat mutatják vonója alatt. A zenekar és a karmester teljesítménye tökéletesen méltó a szólistához. Ha lehetne, öt helyett inkább hat csillagot javasolnék.
Warner Classics, 2016
