Eddig sem volt csendes a világ, de a múlt hét óta mintha jelentősen megnőtt volna azoknak a száma, akik a legszívesebben teli torokból üvöltenének. A Whores pontosan nekik játszik, de mondhatjuk úgy is, hogy helyettük teszi, amit tenni lehet. Betonbunkert épít hangokból olyan vastag basszusokkal, amelyek bármit kibírnak, majd a szétesés határáig ütött-vágott, de azért még koherens, tonális egészet felrajzoló gitárokkal díszíti fel, hogy a tetejéről kiabálja aztán szerteszét bánattal, keserűséggel, de erővel, állhatatossággal is csordultig telített sorait. Az atlantai trió az amerikai noise rock durvább, már-már metálosan vaskos, ugyanakkor punkosan keresetlen vonalának a 90-es évek vége felé elejtett zászlaját emeli magasra, de annyira elevenen és akkora érzelmi töltettel teszi, hogy azzal távolról sem csupán a régi Unsane/Jesus Lizard/Helmet-tábor ma már szülői értekezleteken bóbiskoló tagjait hozhatja lázba. A hatalmas lendülettel minden eresztékében recsegő-ropogó témákat ontó zenekar képes arra a bravúrra, hogy mindeközben rövid, tömör és lekerekített is maradjon, ez pedig a szünet nélkül agyagba döngölt befogadó számára elegendőnek bizonyulhat ahhoz, hogy nagyvonalúan eltekintsen a ténytől, miszerint forradalmi újításokra azért még a Whores sem képes ebben az oda-vissza bejátszott zsánerben. Ez utóbbi persze amúgy is csak azokat zavarhatja, akik a nyilvánvaló tények dacára is hisznek még a haladás eszméjében.
Steamhammer, 2016
