Lemez

Whores: Gold

  • - greff -
  • 2016. december 17.

Zene

Eddig sem volt csendes a világ, de a múlt hét óta mintha jelentősen megnőtt volna azoknak a száma, akik a legszívesebben teli torokból üvöltenének. A Whores pontosan nekik játszik, de mondhatjuk úgy is, hogy helyettük teszi, amit tenni lehet. Betonbunkert épít hangokból olyan vastag basszusokkal, amelyek bármit kibírnak, majd a szétesés határáig ütött-vágott, de azért még koherens, tonális egészet felrajzoló gitárokkal díszíti fel, hogy a tetejéről kia­bálja aztán szerteszét bánattal, keserűséggel, de erővel, állhatatossággal is csordultig telített sorait. Az atlantai trió az amerikai noise rock durvább, már-már metálosan vaskos, ugyanakkor punkosan keresetlen vonalának a 90-es évek vége felé elejtett zászlaját emeli magasra, de annyira elevenen és akkora érzelmi töltettel teszi, hogy azzal távolról sem csupán a régi Unsane/Jesus Lizard/Helmet-tábor ma már szülői értekezleteken bóbiskoló tagjait hozhatja lázba. A hatalmas lendülettel minden eresztékében recsegő-ropogó témákat ontó zenekar képes arra a bravúrra, hogy mindeközben rövid, tömör és lekerekített is maradjon, ez pedig a szünet nélkül agyagba döngölt befogadó számára elegendőnek bizonyulhat ahhoz, hogy nagyvonalúan eltekintsen a ténytől, miszerint forradalmi újításokra azért még a Whores sem képes ebben az oda-vissza bejátszott zsánerben. Ez utóbbi persze amúgy is csak azokat zavarhatja, akik a nyilvánvaló tények dacára is hisznek még a haladás eszméjében.

Steamhammer, 2016



Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Csak a nácikat ne!

Egy Magyarországon alig létező mozgalommal harcol újabban Orbán Viktor, miközben a rasszista erőszak nem éri el az ingerküszöbét. A nemzeti terrorlista csak első ránézésre vicces: igen könnyű rákerülni.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.