Lemez

World music: érzékenyebb

Zene

idegrendszerű olvasóinkat figyelmeztetnünk kell: az alábbiakban súlyos megrendülést keltő lemezekről esik szó.

Lina_Raül Refree: Lina_Raül Refree Több mint húsz év telt el a „fado királynő” Amália Rodrigues halála óta; több mint negyven éve készítette legnépszerűbb felvételeit, de a hatása a mai napig megkerülhetetlen. Kis túlzással azt mondhatjuk, Amália maga a fado, annak minden fájdalmával és sorsszerűségével, vagyis kiszámíthatatlanságával. Amália úgy kötődött a fado gyökereihez, hogy bármikor újjá tudta formálni a hajtásait, és ezzel jócskán feladta a leckét: aki a nyomába akar lépni, annak egyszersmind úttörőnek kell lennie.

Ilyen úttörő album volt tavaly Mísiáé (Pura Vida), aki a mennyei portugál gitárt pokoli elektromos gitárokkal párosította, és most ilyen az 1984-ben született Carolina Cardoso Rodrigues – Raül Refree-vel közös – Lina_Raül Refree című dobása. Lina 15 éves volt, amikor Amália hatása alá került, és olyan mélyen azonosult vele, hogy őt kérték fel Amália alakítására egy színdarabban. De lemezre venni a legnagyobb sikereit, azt ugye nem lehet egy az egyben… Lina úgy gondolta, hogy valami hasonló dolgot kéne művelnie, mint amit a spanyol Rosalia tett a flamencóval, így végül a kolléganő producerénél, Raül Refree-nél kötött ki.

Raül nem volt különösebben jártas a fado világában, és nem is akart leckéket venni, inkább arra figyelt, hogy milyen hangokat kelt benne Lina éneke. Előbb egy szál gitárral próbálkozott, aztán zongorára és szintetizátorokra váltott, s azokkal olyan atmoszferikus hangzást produkált, mintha a föld minden zenekara együtt játszana. Ez a helyenként már-már drasztikus hangütés Lina megejtő szépségű tónusával – illetve a dalok eredeti szövegével és melódiáival – társulva épp olyan elrugaszkodott, mint amilyen bensőséges, és hogy a portugál gitár hívei is megkapják a magukét, az utolsó dalban az is előkerül – más kérdés, hogy ez az egyetlen, amelyik nem Amália repertoárjából való. (Glitterbeat Records, 2020)


 

 

 

 

Maria Mazzotta: Amoreamaro Maria Mazzottát a salentói pizzica-revivalben jeles Canzoniere Grecanico Salentino együttesben hallhattuk először, melynek hat lemezén énekelt. Tizenöt évet töltöttek együtt, aztán 2015-ben önálló pályára lépett, de addig is kalandos kollaborációk súlyosbították pályafutását. Bobby McFerrin, Ibrahim Maalouf, Ballake Sissoko, Justin Adams, Goran Bregović, Fanfara Tirana, Eva Quartet, Roy Paci és még sokan mások, ne soroljuk tovább. Emeljük ki inkább Maria jártasságát a Balkán irányzataiban, ami két közös albumot eredményezett Redi Hasa albán csellistával, Ura, illetve Novalunio címmel. Azoktól én nem estem ámulatba, de most minden elismerésem Mazzottáé, hiszen a Keserű szerelem című albumánál megrendítőbbet még nem hallottam arról az égtájról.

Maria ezúttal egy Bruno Galeone nevű madagaszkári harmonikással állt össze, aki jól hallhatóan zseni. Olasz szerelmes dalokat játszanak – vágyakozókat, reményteleneket, siratókat, kiborultakat és kisajátítókat, a szenvedélynek olyan hőfokán, hogy kiverjen a víz. Szóval meglehetősen enyhe kifejezés a „keserű”, ettől a szerelmes füzértől ugyanis menthetetlenül összeszorul a micsoda, elakad a lélegzet, vagyis totál padló. A számok nagy része ismert nép- vagy műdal, különböző korokból, régiókból és stílusokból valók, valójában a nagyságrendjük sem azonos, de ezen a korongon úgy forrnak össze, hogy…! Hogy száz szónak is egy a vége: katarzis. (Agualoca Records, 2020)


 

 

 

 

Makám: Budapest éjszakája szól Ezeket a dalokat szerintem nagyon bírná Ady. Még annál is jobban, mint amit Reinitz Béla művelt a verseivel, pedig azoktól egészen elérzékenyült. „Ha papír helyett zongorára s a Reinitz rekedt hangjára írom verseimet, úgy írom meg egészen, mint ő. Nagyon köszönöm neki, hogy irgalmasabb vagyok magamhoz és verseimhez, mint nélküle lennék.”

Aztán síri csend. Próbálták ugyan sokan, Bartók és Kodály, Cseh Tamás és Víg Mihály, de azt az irgalmatlan Adyt én egyedül Kántor István (magyarul Monty Cantsin) minden visszhangtól mentes Heap of Ruins című lemezéből hallottam ki. (Kéretik utánajárni: Kántor ehhez egy vonósnégyesre hangolta a komputerét, ami úgy szól, mintha a Kraftwerktől ihletett Balanescu Quartet tangókat és sanzonokat játszana.)

Na de bocs, itt most egy Makám-albumnak örvendünk, mégpedig a legjobb fajtából. Abból, amelyben abszolút jellegzetes hangvétellel kapaszkodnak egymásba a népdalfeldolgozások és Krulik Zoltán szerzeményei, illetve amelybe éppúgy beleférnek a rockos vagy bluesos menetek, mint a magyar költészet klasszikusai. Ezúttal tizenhét versével Ady. Hogy azok egy hangot sem öregedtek, vagyis éppolyan érvényesek, mint… – ezt ne ragozzuk tovább, mert tiszta sor. De hogy micsoda hitelességgel és elragadtatással olvadnak a Makámba, az bizony példaértékű. Minden manír nélkül, és minden mélységet kiaknázva énekli őket Magyar Bori, és nincs az a magasság, ahová ne érne fel Vázsonyi János szaxofonja. Krulik Zoltánról már vagy tíz éve kiderült, hogy remekül énekel, de most még rátett egy lapáttal, Cseh Tamás előtt is fejet hajtva a címadó dalban. (Z Paraván, 2019)


 

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.