Minyo Crusaders: Echoes of Japan Volt már egy japán banda, a Tokyo Cuban Boys, mely latin zenékkel hódított, és az első lemezét 1958-ban Echoes of Japan címmel jelentette meg. Így akár főhajtásnak is tekinthetjük a Minyo Crusaders (azonos című) debütálását, de ettől ez még egy minden porcikájában eredeti album. Az történt, hogy a jazzénekes Freddie Tsukamoto rákattant a tradicionális japán „min’yö” dalokra, amelyeket egykor a halászok, a bányászok és a szumóbirkózók énekeltek. Sikerült velük megvadítania a gitáros Tanaka Kacumit, és rögvest eldöntötték, hogy rászerveznek egy zenekart. És mivel Tokióban ezerrel pörög a világzenei színtér, sitty-sutty összeállt a csapat, amely most már a rangos Mais Um kiadó istállójába tartozik.
A helyzet az, hogy én még soha nem hallottam ilyen élvezetes japán zenét. Úgy japán, hogy közben cumbia, salsa, bolero, afrobeat és funky, nem beszélve az Ellington-féle Caravanról. Freddie mellett még vagy hárman énekelnek japánul, és alighanem pont úgy, ahogy egy megrögzött „min’yö” énekestől elvárható, miközben elképesztő intenzitással hömpölyög a latin és afro tánczene, bivaly fúvósokkal, ütősökkel, basszussal. Ahány szám, annyi komoly poén, és amennyire múlt idő, annyira vegytiszta frissesség. Tökéletes tánczene, globálisan és hangsúlyos helyi értékkel. (Mais Um, 2019)
Čendeš: Cossack Attack Az előző lemezén még Rusín Čendeš Orchestra néven futott ez a szlovák banda, de amióta az isten felvitte a dolgukat, csak Čendešként nyomják. Szerénységre vagy szolidságra persze nem kell gyanakodni, éppen ellenkezőleg, a bemutatkozó lemezük például a Best Of címet kapta. Pedig akkor, 2015-ben még nem is… De aztán nagyon összeszedték magukat, sőt, mostanság a legnépszerűbb szlovák árucikként tartják számon őket.
Hat profi, klasszikusan képzett zenész, azzal az eltökéltséggel, hogy a táncparketten összeboronálja a ruszin és a szlovák hagyományt, poppal, jazzszel és mindenféle kelet-európai gyökérrel. Női ének, férfi ének, három hegedű, cimbalom, dob, basszus, és hozzájuk mérhetetlen energia. Az efféle vállalkozásoknak többnyire megvan az a veszélye, hogy csak élőben sütnek, az idei Cossack Attack album is úgy indul, hogy roham, aztán a nyomában vad ugrálás, rogyásig. De nem kell sok, hogy kiderüljön, szerencsére nem merül ki ebben. És nemcsak a cimbalom vagy a hegedű virtuozitása tűnik ki, hanem pár olyan fordulat is, ahol bátorkodnak a kozákok elmélyülni vagy elc(s)endesedni… Ettől kerek a sztori. (Môlča Records, 2019)
Söndörgő: Nyolc 8 Nyolc A rend kedvéért az elején kezdem. A Söndörgő 1995-ben alakult meg Szentendrén, és a Vujicsics Együtteshez kötődő családi szálai, illetve a délszláv népzene iránti rajongása okán kezdettől adott volt az irány. Hogy ennek a hagyománynak a mintázatát milyen hitelesen formálta a maga képére, az a legkevesebb, ma már szót sem érdemel… Az ámulatnak inkább az képezi tárgyát, hogy lemezről lemezre hányszor tudta újabb rétegekkel gazdagítani a világát.
És most megint más, nagyon. Az új album jócskán elrugaszkodott a kellemes, korai tamburamuzsikáktól, de ahhoz a vadabb hangütéshez sincs köze, amit a Söndörgő a szaxofonos Ferus Mustafovval együtt művelt (Söndörgő & Ferus Mustafov). A kesernyés balkáni blues (Lost Music of the Balkans) ugyancsak más tészta, de nem hajaz sem a pszichedelikus rockra (Tamburocket), sem a pörgős klezmerre (Szikra) – szóval, ha valaki a „járt utakat” keresné, annak rossz hírem van. A Nyolc 8 Nyolc úgy érvényesíti a Söndörgő önazonosságát, hogy abszolút önálló buli… Ez most a Söndörgő kortárs, ha úgy tetszik, komolyzenéje, amelyben – akár a 8-as szám a Möbius-szalagon – egymásba folyik a lágy tambura és a bősz szaxofon, a Dunakanyar és a Balkán, a klasszikus és a népzene, a Bartók-feldolgozás és a saját szerzemény. Ennek a korábbiaknál jóval komolyabb figyelmet követelő muzsikának könnyen kitapinthatók a gyökerei, de nincs az a fiók, ahonnan ne lógna ki. Gyanúm szerint mindössze egyetlen szóval írható le: Söndörgő. És nem is akarok többet kitalálni. (SNDRG Music, 2019)
Sole Azul: Quasi Tango Finnországban legalább százéves múltra tekint vissza a tangó, és ha nem is folyik a vízcsapból, a klasszikus és a modern formáinak egyaránt megvannak a követői. A harmonikás Harri Kuusijärvi az ezredforduló után tűnt fel, és a rockos-jazzes körökben ugyancsak jól pörgött a neve, határon innen és túl. 2017 tavaszán például Argentínában turnézott, amíg ki nem rabolták, megfosztva kedvenc harmonikájától. Nem csoda, hogy hazatérve totál depresszióba esett. Szerencsére volt otthon egy kis zongorája, amin pötyöghetett, miközben Jakko Laitinen verseivel enyhítette fájdalmát. És akkor, egyszer csak azon kapta magát, hogy mindezek hatására dallamok kéredzkednek elő. Hát így születtek meg a Quasi Tango dalai, és miután Harrit játszani hívták egy lapp fesztiválra, maga mellé állította a bőgős Eero Tikkanent és a szaxofonos Pauli Lyytinent. Aztán már csak időpontot kellett kérniük egy stúdióban, hogy végül elmondhassuk: a jazzes Quasi Tango pont olyan szenvedélyes és személyes, mint minden igazi tangó, és láss csodát: az európai világzenei rádiósok listája szerint az sem kizárt, hogy a vízcsapból is… (Eclipse Music, 2019)
