Tako Lako: Through The Mud Én már úgy vagyok, hogy rögtön kiver a víz, ha a Balkánnal jön valaki, annyira besokalltam tőle. De most nincs mese, a szerb-dán Tako Lako lenyűgözött. Ilyenkor szokás azt mondani, hogy egészen új hangütés, vagy hogy ilyen még nem volt ebben a műfajban. Csak hát melyik műfajban? Ognjen Curcic éneke úgy fest, mintha a legborultabb alternatív rockból keveredett volna elő, miközben a klarinét és a harmonika a Balkán cigányzenéje felett lebeg, a dob és a basszus meg mélyen a dubban tapicskol. És ez csak az alapjárat, innen szoktak más világok felé szállni. 'k amúgy azt mondják, hogy "pszichedelikus gypsy beatet" játszanak, de kár lenne ezen rugózni. Lényeg a lényeg: szerintem teljesen őrültek, de rengeteg energia és ötlet van bennük, ami pedig a debütáló albumukat illeti, azt nem tudom megunni. Hibátlan, sőt tökéletes. Nemcsak a hangvétel, hanem az összes száma. (Sony, 2012)
Sékouba Bambino: The Griot's Craft Bambino a legnagyobb guineai királyok közül való, de az a legkevesebb, hogy próféta a hazájában. Leborultak előtte már kamaszkorában, és még csak tizenkilenc éves volt, amikor a csúcsra ért a híres-nevezetes Bembeya Jazz szólóénekeseként. Abban a társaságban az apja lehetett volna mindenki, és ezt nem is hagyták szó nélkül, Sékouba így kapta a "bébi" nevet 1983-ban. Hogy miért olaszul, arra nem emlékszik senki, de már úgyis késő: noha a grió kasztban rangos Diabaték családjából való, már az isten sem törölheti le róla a Bambino nevet. Egy időben próbálta bejáratni az európai és az amerikai piacon is, de valahogy nem jött össze, és talán mindenki jobban járt így. Bambino kiszállt az afropopbizniszből, és alámerült a mélységes manding hagyományba - amint azt a The Griot's Craft is jelzi.
Bambino hangja és akusztikus zenekara kísértetiesen emlékeztet (a mai) Salif Keitáéra, de én ezt most jó hírnek szántam. Ha úgy tetszik: hallottunk már hasonló nyugat-afrikai muzsikát, de ettől ez még egy kimondottan emelkedett és helyenként (Moya Kankoun, Diatiguya, Kadete) egészen lenyűgöző lemez. (Sterns Africa, 2012)
Getatchew Mekuria, The Ex & Friends: Y'Anbessaw Tezeta A szaxofonos Getatchew Mekuria hasonló alakja az etióp zenének, mint a magyarnak Dresch "Dudás" Mihály: éppolyan evidens a free jazzben, mint a tradicionális zenében. Ikon és jelkép, akárcsak az énekes Mahmoud Ahmed, akivel egyébként több közös felvétele is készült. Ami a The Ex nevét illeti, az nyilván ismerősebben hangzik, már csak azért is, mert októberben vele nyitott az ex-Kossuth Klubban a Muzikum. A holland anarchopunk több mint három évtizedes intézménye e társaság, melyet az etióp zene iránti rajongása hozott össze Mekuriával 2004-ben Addisban. Egy év se telt bele, és együtt játszottak Amszterdamban a The Ex 25 éves születésnapi buliján, majd Mekuria kezdeményezésére bevonultak egy stúdióba, aminek a 2006-os Moa Anbessa album lett a vége. Azzal bejárták a világot, és ezzel pont is kerülhetett volna a történet végére, ám tavaly a 76 éves Mekuria azzal állt elő, hogy élete utolsó albumára készül, és azt a The Exszel szeretné felvenni. Mint aki odahaza nem talált ilyen bivaly alapot maga alá...
Nos, ez a Y'Anbessaw Tezeta lett belőle, tessék csak utánanézni. Illetve ezek lettek, mondhatni, hiszen egy bónusz CD-n a közös koncertjeikből (és Mekuria archív felvételeiből) is ízelítőt kapunk. Az albumot nyitó tagló, az Ambassel így három változatban is "lesújt", ráadásul élőben a pokol is elszabadul. Márpedig az maga a menny, ugye. (Terp Records, 2012)
Makám: Robinzon Kruzo Huszonhét éves fennállása során többször is újjászületett a Makám, a legszembetűnőbben 1999-ben, amikor az instrumentális etnodzsesszt vokális anyagokkal váltotta fel. A három évvel ezelőtti Yanna Yova albummal a popzene felé nyitott, most pedig egészen elrockosodott. A történelmi hűség kedvéért megjegyzendő, hogy valójában ez nem is Makám-, hanem Robinzon Kruzo-lemeznek készült, csak aztán szólt a piac: nem olyan időket élünk, hogy egy új név bevezethető legyen. Na, de ennyit erről.
Szóval ott tartottunk, hogy tisztára rock, és ez már a legelején kitűnik, hiszen a Fekete angyal akár Quimby-, a Káros szenvedély meg akár Európa Kiadó-szám is lehetne. A Nézem a videót Orszáczky Jackie emlékét idézi, aztán ahogy eltelik pár szám, már Cseh Tamás előtt kell fejet hajtani. Számomra egyáltalán nem szitokszó a "nosztalgia", de annál nyilván többről van szó. Krulik Zoltán most csupa olyan szöveggel állt elő, amely a magánmitológiáját és a huszadik századi történelmet tekintve egyaránt meghatározó. Ettől olyan érzékeny, melankolikus vagy indulatos éppen, és nyilván ez a hangulati sokszínűség tükröződik a dalok stiláris tarkaságában. A többi már ízlés dolga. Én úgy vagyok, hogy a Káros szenvedély, a Café Bábel és a Titanic a Makám-életmű legjavából való. Még ha Robinzon is. És tökre meglepett, hogy Krulik Zoli eltitkolta eddig, milyen kitűnően énekel. (Z Paraván BT, 2012)
