Lakatos Róbert és a Rév: Révület Rév, révész, Révkomárom - Lakatos Róbert pályafutásának a hívószavai ezek. A folyón való átkelés, az áruszállítás, a túlsó partra jutás, illetve a révületbe esés értelmében egyaránt. Felvidéki brácsásként egyrészt Szlovákia és Magyarország, másfelől a népzene és a komolyzene partjai között hajózott, főleg a Bartók-gyűjtések nyomán. De kitűnt egy másik kalandja is: a Rendhagyó Prímástalálkozó című projektjében a "prímás" fogalmát értelmezte újra, mégpedig úgy, hogy a hangsúly a "zenekarvezetőre" essen. Így aztán olyan zenekarvezetők alkották a formációt, akik más-más hangszerrel és más-más műfajból érkezve játszottak (rendhagyóan) feldolgozott népzenét.
| ||
És ez még nem volt elég. Lakatos most elérkezettnek látta az időt, hogy (2005-ben alakított) Rév nevű együttesével a könnyűzene messzibb vizeire is kimerészkedjen. Hogy még többet mutasson meg különböző befolyásaiból. Hiszen, mint (harmadik albumuk) a Révület előszavában írta, "nem létezik, csak a jó és a rossz zene. A hiteles és a hiteltelen előadó. Mindez pedig független a zenei stílustól."
Na de hagyjuk az olvasást, jobban járunk, ha inkább a zenére figyelünk. Ami a változatosság igényét illeti, az élből kipipálható. Van itt magyar és török, autentikus és feldolgozott népzene, rockos és dzsesszes felhang, rappelve reppenő szúnyog és saját szerzemény. A baj csak az, hogy időnként úgy tűnik: amit Lakatos a réven nyer, azt könnyen elveszítheti a vámon. Olykor túl sokat markol, és attól elsüllyed a hajó. Az Osztinátóban az énekhang terhes, a Szúnyog dalban a rap - de nagyon. Az autentikus népzenéket (Csárdás és szapora Kalotaszegről, A szerelem oly madárka, Bodrogközi muzsika) nem fenyegeti durva beavatkozás, azok tudják és hozzák a magukét. Ám a java ezután jön: a Sír a szemem, hull a könynyem és a (török) Oglanin Elinde című népdalfeldolgozás. Az igazi "révület" ezekben érhető tetten. Eleve gyönyörű dalok, és kifogástalan bennük Korpás Éva éneke is, de ami a lényeg: istentelen mélységbe ránt le Lakatos brácsa- és Balogh Kálmán cimbalomszólója. Ez a két szám több mint "jó" vagy "hiteles": ez bizony felkavaró, vadvízi alámerülés. (Fonó Budai Zeneház, 2013)
Bognár Szilvia és az etNoé Maradunk a vízi világban, lemezfronton a napokban debütált Bognár Szilvia az új együttesével. Három évvel ezelőtt álltak össze, csak aztán közbeszólt az élet - két iker baba -, és emiatt várni kellett a "bárka" befutására. De most már kalandra fel!
A bőgős Kovács Zoltán és a lantos Gerzson János hűséges útitárs - az előbbi ráadásul Szilvia szerzője és férje. Rajta keresztül került képbe a gitáros Sütő Márton (akivel Kovács a Smárton Trióban játszik) és a szintén gitáros Hámori Máté meg a dobos Kovács Norbert. Úgy hallani, ők erősebben kötődnek a rockzenéhez, mint a feldolgozások alapjául szolgáló magyar népdalokhoz, de ez egyáltalán nem baj.
| ||
Elvégre a kitűzött irány arra mutat, hogy rázzák le a tradicionális népzenei előadásmód kötöttségeit (és közben megszabaduljanak a Makám együttesben töltött évek befolyásától is). Innen nézve sikerrel jártak, azt hiszem. Minél távolabbra (és minél bátrabban) rugaszkodtak el, annál biztosabb sikerrel. Hogy eddig ismeretlen zenei nyelvet teremtettek volna, azt nem állítanám. De hogy a közismert népdalokat sajátos és kirívóan gazdag hangszereléssel tálalták, az tény. Az se semmi, hogy az énekes és az instrumentális, a kötött és az improvizatív részek aránya abszolút meggyőző. Ám a legjobb még mindig az a gyöngédség, ami Bognár Szilvia hangjából és habitusából dől - más kérdés, hogy én arra az "átkozott gyötrelemre" is vevő lennék, amiről a Szerelem szól. (Vasi Erta Kft., 2013)
Buda Folk Band: Magyar világi népzene Ennek a társaságnak sem lehet könnyű, elvégre olyan fiatalok alkotják, akiknek a szüleit súlyos felelősség terheli a táncházmozgalom beindításáért. A családi háttér és a szellemiség biztos alapjául szolgált technikai felkészültségüknek, csak hát az a nagy kérdés, hogy mikor és hogyan lehet az ilyen örökségtől elszakadni. Márpedig a név kötelez, és az ugye városi népzenére utal. Ami azt feltételezi, hogy a paraszti kultúrától érintetlen, a városi életmódhoz szokott fogyasztók számára is érvényes azonosulást kínál.
| ||
A 2007-ben alakult - és immár a második albumát jegyző - Buda Folk Band annyiban nem esett messze a fájától, hogy csupa akusztikus-autentikus népzenei hangszert használ. Uram bocsáss, az sem az ördögtől való, hogy a játékmódját még uralja a hagyomány - mint mondjuk a Verbunk vagy a Legényes című darabokban -, de az összkép szerencsére egy olyan társaságé, amely egyrészt tágítja a magyar népzene határait, másfelől meg a maga összetéveszthetetlen helyét kutatja benne. Látványosabban, átélhetőbben és élvezetesebben, mint ahogy a tavalyelőtti (Sűrű vándor című) albumán tette. Ugyanakkor: jóval személyesebben. Számomra főleg az utóbbi a döntő, és emiatt már a lemezt indító Tengerparttal telibe talált. "Portugálos" hangvételébe olyan megindítóan simult bele (a közreműködő) Márczi Anna éneke, hogy aztán végig rá vártam... És kicsit szomorkássá tett, hogy azt a finomságot csak a Hajnaliban és a Kövecses úton találtam. (Fénymag Közhasznú Egyesület, 2013)
