Lakatos Mónika és a Cigány Hangok: Hangszín „Hátborzongató mélység van benne, menthetetlenül bele kell szédülni” – írtam Lakatos Mónika hangjáról, miután a Romengo együttes első lemeze kijött. Azóta eltelt tíz év, és csak „súlyosbodott” a helyzet, akár a Romengo újabb anyagáról, akár Mónika első szólóalbumáról, a csupa „hallgatóstól” súlyos Romanimóról esett szó. Így hát számomra nem keltett olyan döbbenetes szenzációt, hogy Mónika októberben elnyerte a WOMEX rendkívül rangos életműdíját. Hiszen ő, ha szabad így mondanom, született „világsztár”. Bámulatos hanggal, tudással, és zavarba ejtő szerénységgel.
Második szólóalbuma, a Hangszín különösen közel került hozzám, hiszen olyan oláhcigány örökzöldeket tartalmaz, amelyeket akkor ismertem meg, amikor – a Kalyi Jag és az Ando Drom révén – ennek a kultúrának a rajongója lettem. Mónika és elmaradhatatlan társa, Rostás Mazsi Mihály három énekesnő, egy gitáros és egy kannás társaságában tálalja a dalokat, szorosabban követve az oláhcigány hagyományt (mint a Romengo lemezein), és a többszólamú énekre helyezve a hangsúlyt. Előkerül egy megrendítő hallgatós is (Mátyilem mé Mámo), de a többi dal pörgésre, vagy még inkább, „elszállásra” való, a tetőpontján a Csi Lav Tut című klasszikussal. Kimagasló a moldvai Elment a madárka feldolgozása is (Móni és Mazsi lánya, Rostás Dzsenifer énekével), az összetartozás gesztusaként és ragyogó feldolgozásként egyaránt. Egy szó mint száz: Lakatos Mónikából nem lehet „kiszédülni”. Romengóval vagy szólóban, fájdalommal vagy kitörő örömmel, hagyományosan vagy megtoldva, marad a mélyek mélyén vagy a csúcson. (FolkEurópa Kiadó, 2020)
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
