Elza Soares: A mulher do fim do mundo A hetvenkilenc éves Elzát arra szerette volna rávenni a lemeze producere, hogy klasszikus szambákat énekeljen, de Elzát az nem izgatta. Ő inkább valami vadat és frisset, feketét és még sötétebbet, erőszakosat és érzékit, kegyetlent és narkósat akart. Olyat, mint amilyenek a São Pauló-i utcák, meg hát amilyen az ő élete is.
Elza tizenkét éves volt, amikor az apja belekényszerítette egy durva házasságba. Huszonegy évesen három gyerek anyjaként özvegyült meg, akik közül az egyik belehalt az éhezésbe. Pár évvel később a híres brazil focista, Garrincha szerelme lett, és nagyjából együtt is maradtak húsz évig, míg Garrinchát el nem vitte az alkoholizmusa. Született egy közös gyerekük is, aki tízéves korában egy autóbaleset áldozata lett. (Elzának amúgy nyolc gyereke született összesen, közülük négyet veszített el, de meglehetősen ellentmondásosak az életrajzi adatai.)
Ami az énekesi pályafutását illeti, az 1953-ban egy rádiós tehetségkutató műsorral vette kezdetét, és a Rio de Janeiró-i klubokban folytatódott, már amikor engedtek egy feketét énekelni. De bármiképp is alakult – a katonai uralom éveiben száműzetéssel, folyamatos családi drámákkal és súlyos betegségekkel –, a mai napig Elza harmincnégy albumot tett az asztalra, és korántsem udvariaskodásból kapta a BBC-től „az ezredforduló énekese” címet 2000-ben.
Az A mulher do fim do mundo pedig 2016 egyik legnagyobb durranása lesz, ide a bökőt. Elza rekedtes hangja (talán ezért is tekintett rá Louis Armstrong „a lányaként”) és a torzított gitárok minden idők legmocskosabb szambáját hozták össze, a háttérben punkkal, noise-rockkal, afrobeattel és free jazzszel. Három São Pauló-i zenekarból, a Passo Tortóból, a Metá Metából és a Bixiga 70-ből kerültek ki a szerzői, és hát az a helyzet, hogy egyrészt baromira felkavaró, másfelől viszont ellenállhatatlanul élvezetes és egységes korongot hoztak össze. Ez itt tényleg a világ vége, hál’ isten, nincs kegyelem! (Mais Um Discos, 2016)
Tuuletar: Tules Maas Vedes Taivaal Jöttek, láttak, és besöpörtek egy rakás díjat (a grazi Vokal Total a cappella versenyen hármat is), de hát ez a minimum, ha egyszer „a szél istennőjéről” nevezte el magát egy zenekar. 2012-ben egy dániai zenei kurzuson találkoztak a tagjai, négy tüzes finn tündér a húszas éveik elején. Hogy aztán együtt maradtak, az a legkevesebb: ezek úgy veszik ki egymás szájából a szót, mintha sziámi énekesek lennének.
És most már túlestek az első albumukon is. A Tules Maas Vedes Taivaal egy olyan lemez, amely jól ismeri a hagyományait, de attól még fölöttébb sajátos hangvételű. A bája, a humora és a nyitottsága a korai Värttinät és Zap Mamát idézi, de abban a magasságban is megállja a helyét, ahol a Suden Aika lebeg. Ha azt kérdezik a Tuuletartól, hogy mit művelnek, akkor a „folk hop” a korrekt műfaji megjelölés, a ragyogó ének közben szuszogással, hörgéssel, harákolással és intenzív beatboxolással. És ami ugyancsak fontos: abszolút meggyőző saját darabokkal. (Bafe’s Factory, 2016)
alá
Meszecsinka: Álomban ébren Négy évvel ezelőtt, amikor a Meszecsinka első lemeze kijött, annak jártunk csodájára, hogy az énekes Oláh Annamari „épp olyan zsigeri módon tud azonosulni a bolgár, mint a francia vagy spanyol vagy arab vagy argentin vagy magyar muzsikákkal. Na és hogy épp olyan zsigeri módon képes a gyöngédségre, mint a vadságra. Ritka tehetség, ritka drámai érzékkel és bármiféle modorosság nélkül, szóval kész csoda.” Ekképp játszották példás könnyedséggel a maguk etnopopját, a javából.
De aztán tovább kellett lépni. A második Meszecsinka-album, a 2014-es Kinyílok másféle utazásokat sejtetett: olyanokat, melyeknek már inkább a befelé fordulás szab határt. Ez a belső út pedig a pokol felé vezetett a maga könyörtelen útdíjával…
Így kerekedhetett kíméletlenül „pokoljáró” koronggá az Álomban ébren. Utalt is rá Oláh Annamari és társa, a billentyűs-gitáros Biljarszki Emil a HVG-ben, hogy „nehéz időszakon” estek túl, annak a félálmos-látomásos éjszakáiban születtek meg a szövegek, s aztán a próbák elszállt improvizációiból a zenék.
Mit mondjak, egy zenekar négy éve alatt én még nem hallottam ilyen súlyos fordulatot ebben a műfajban. Mintha végképp megfogyatkozott volna a (névadó) Holdacska. Éjszakát éjszaka követ. A könnyedségből a könny, a nyelvi kavalkádból egy szál magyar maradt; és nincs az a szárnyalás, hogy ne hallanánk a láncokat közben. Ezen az albumon nem lehet megúszni egy hangot sem. Mondom, a fele sem tréfa, de legalább a fele (a saját szerzeményekből a Könnyű, míg a feldolgozások közül a Felülről fúj és a Hajnalban) egészen rendkívüli. (Az utóbbi már-már úgy fest, mintha a Swansnak kedve szottyant volna magyar népzenét játszani.) Szóljon álomban vagy ébren, garantáltan padló. Az a gyanúm, hogy megkaptuk az év világzenei lemezét, egyenesen a gyomorba, mélyen… (NarRator Records, 2016)
alá
