Lemez

World music: mocskos szamba,

Zene

menny és pokol, beatboxolnak a tündérek. Éjszaka éjszaka hátán. Már a Hold sem a régi.

Elza Soares: A mulher do fim do mundo A hetvenkilenc éves Elzát arra szerette volna rávenni a lemeze producere, hogy klasszikus szambákat énekeljen, de Elzát az nem izgatta. Ő inkább valami vadat és frisset, feketét és még sötétebbet, erőszakosat és érzékit, kegyetlent és narkósat akart. Olyat, mint amilyenek a São Pauló-i utcák, meg hát amilyen az ő élete is.

Elza tizenkét éves volt, amikor az apja belekényszerítette egy durva házasságba. Huszonegy évesen három gyerek anyjaként özvegyült meg, akik közül az egyik belehalt az éhezésbe. Pár évvel később a híres brazil focista, Garrincha szerelme lett, és nagyjából együtt is maradtak húsz évig, míg Garrinchát el nem vitte az alkoholizmusa. Született egy közös gyerekük is, aki tíz­éves korában egy autóbaleset áldozata lett. (Elzának amúgy nyolc gyereke született összesen, közülük négyet veszített el, de meglehetősen ellentmondásosak az életrajzi adatai.)

Ami az énekesi pályafutását illeti, az 1953-ban egy rádiós tehetségkutató műsorral vette kezdetét, és a Rio de Janeiró-i klubokban folytatódott, már amikor engedtek egy feketét énekelni. De bármiképp is alakult – a katonai uralom éveiben száműzetéssel, folyamatos családi drámákkal és súlyos betegségekkel –, a mai napig Elza harmincnégy albumot tett az asztalra, és korántsem udvariaskodásból kapta a BBC-től „az ezredforduló énekese” címet 2000-ben.

Az A mulher do fim do mundo pedig 2016 egyik legnagyobb durranása lesz, ide a bökőt. Elza rekedtes hangja (talán ezért is tekintett rá Louis Armstrong „a lányaként”) és a torzított gitárok minden idők legmocskosabb szambáját hozták össze, a háttérben punkkal, noise-rockkal, afrobeattel és free jazzszel. Három São Pauló-i zenekarból, a Passo Tortóból, a Metá Metából és a Bixiga 70-ből kerültek ki a szerzői, és hát az a helyzet, hogy egyrészt baromira felkavaró, másfelől viszont ellenállhatatlanul élvezetes és egységes korongot hoztak össze. Ez itt tényleg a világ vége, hál’ isten, nincs kegyelem! (Mais Um Discos, 2016)

 

 

 

 

Tuuletar: Tules Maas Vedes Taivaal Jöttek, láttak, és besöpörtek egy rakás díjat (a grazi Vokal Total a cappella versenyen hármat is), de hát ez a minimum, ha egyszer „a szél istennőjéről” nevezte el magát egy zenekar. 2012-ben egy dániai zenei kurzuson találkoztak a tagjai, négy tüzes finn tündér a húszas éveik elején. Hogy aztán együtt maradtak, az a legkevesebb: ezek úgy veszik ki egymás szájából a szót, mintha sziámi énekesek lennének.

És most már túlestek az első albumukon is. A Tules Maas Vedes Taivaal egy olyan lemez, amely jól ismeri a hagyományait, de attól még fölöttébb sajátos hangvételű. A bája, a humora és a nyitottsága a korai Värttinät és Zap Mamát idézi, de abban a magasságban is megállja a helyét, ahol a Suden Aika lebeg. Ha azt kérdezik a Tuuletartól, hogy mit művelnek, akkor a „folk hop” a korrekt műfaji megjelölés, a ragyogó ének közben szuszogással, hörgéssel, harákolással és intenzív beatboxolással. És ami ugyancsak fontos: abszolút meggyőző saját darabokkal. (Bafe’s Factory, 2016)

 

alá

 

 

Meszecsinka: Álomban ébren Négy évvel ezelőtt, amikor a Meszecsinka első lemeze kijött, annak jártunk csodájára, hogy az énekes Oláh Annamari „épp olyan zsigeri módon tud azonosulni a bolgár, mint a francia vagy spanyol vagy arab vagy argentin vagy magyar muzsikákkal. Na és hogy épp olyan zsigeri módon képes a gyöngédségre, mint a vadságra. Ritka tehetség, ritka drámai érzékkel és bármiféle modorosság nélkül, szóval kész csoda.” Ekképp játszották példás könnyedséggel a maguk etnopopját, a javából.

De aztán tovább kellett lépni. A második Meszecsinka-album, a 2014-es Kinyílok másféle utazásokat sejtetett: olyanokat, melyeknek már inkább a befelé fordulás szab határt. Ez a belső út pedig a pokol felé vezetett a maga könyörtelen útdíjával…

Így kerekedhetett kíméletlenül „pokoljáró” koronggá az Álomban ébren. Utalt is rá Oláh Annamari és társa, a billentyűs-gitáros Biljarszki Emil a HVG-ben, hogy „nehéz időszakon” estek túl, annak a félálmos-látomásos éjszakáiban születtek meg a szövegek, s aztán a próbák elszállt improvizációiból a zenék.

Mit mondjak, egy zenekar négy éve alatt én még nem hallottam ilyen súlyos fordulatot ebben a műfajban. Mintha végképp megfogyatkozott volna a (névadó) Holdacska. Éjszakát éjszaka követ. A könnyedségből a könny, a nyelvi kavalkádból egy szál magyar maradt; és nincs az a szárnyalás, hogy ne hallanánk a láncokat közben. Ezen az albumon nem lehet megúszni egy hangot sem. Mondom, a fele sem tréfa, de legalább a fele (a saját szerzeményekből a Könnyű, míg a feldolgozások közül a Felülről fúj és a Hajnalban) egészen rendkívüli. (Az utóbbi már-már úgy fest, mintha a Swansnak kedve szottyant volna magyar népzenét játszani.) Szóljon álomban vagy ébren, garantáltan padló. Az a gyanúm, hogy megkaptuk az év világzenei lemezét, egyenesen a gyomorba, mélyen… (NarRator Records, 2016)

alá

 


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.