Lemez

World music: nem kenyerem

  • Marton László Távolodó
  • 2015.11.15 12:10

Zene

a feltétlen bulizás, de a savanyú káposztához elengedhetetlen. Aztán jöhet az ájulás.

Sam Lee & Friends: The Fade In Time Sam második albuma ott folytatja, ahol a 2012-es Ground Of Its Own abbahagyta, a csúcson. Azon a csúcson, ami olyan hallatlanul közel esik a mélységbe kapaszkodó gyökerekhez. Közhelyesek persze az ilyen paradoxonok, de hát Samnél ez van. Mintha a világ – de legalábbis a világzene – legtermészetesebb dolga lenne…

Ha arról kérdezik, hogy miközben kőkeményen kötődik a régi dalok szövegéhez, miért varázsolja el úgy a hangszerelésüket, Sam azt feleli, hogy „mindig is kísérletező, radikális és felforgató akart lenni”. De talán még ennél is fontosabb számára, hogy „meghallja, amit egy dal kíván”. És mivel azok eredetileg hangszeres kíséret nélkül szóltak, a határ a csillagos ég… Helyben vagyunk.

Sam és az angol népzene „felforgatása” – úgy nagyjából tíz éve kezdődött ez a sztori. Addig a vizuális művészet, az antropológia és a burleszktánc izgatta, míg el nem ment a skót balladaénekes, Stanley Robertson koncertjére. Ám az annyira lenyűgözte, hogy még aznap éjjel arra kérte, hadd tartozzon a tanítványai közé. Ezután négy évet Stanley vándorló társulatával töltött, és közben napnál világosabbá vált: nem könyvekből, hanem a kemény sodrású forrásokból kell merítenie: a vándorló cigány és skót és ír énekesektől.

Angol folklemezt soha nem játszottak az európai rádiókban olyan gyakran, mint azt a Ground Of Its Ownt. És most ugyanez a helyzet a The Fade In Time kapcsán. Tessenek a World Music Charts Europe-ra pillantani (www.wmce.de), momentán a második helyen áll. És feljövőben van.

A hangütés a régi: nettó mágia. Magasztos, szomorkás, álomszerű, gyönyörűséges és bizarr. Tudják, mint amikor egy ukulele és egy koto találkozik a bonc… – de itt a cselló, a hegedű, a trombita és a tuba is a közelben van. Még egy kórus is előkerül. Eredendően önazonos és mégis önismétlésektől mentes album ez, mely úgy népi, hogy minden porcikájában személyes, úgy archaikus, hogy elképesztően modern, és úgy angol, hogy közben könnyedén megfér benne a fél világ. De azért „rossz” hírem is van: bulizáshoz se így, se úgy nem ajánlható. (The Nest Collective Records, 2015)

 

 

 

 

Polkaholix: Sex & Drugs & Sauer­kraut Ha bulizene (hú, de utálom ezt a szót) kell, részemről rendben, a berlini Polkaholix ötödik dobása megér egy félhasábnyi misét. A legenda szerint Weird Al’ Yankovic The Hot Rocks Polka című (a Rolling Stonest idéző) slágerének a hatására álltak össze a tagjai tizenöt évvel ezelőtt, amikor is kiderült számukra, hogy a polka = rock ’n’ roll. Ennek jegyében fújják a magukét azóta is, de Mario Ferraro gitárja legalább annyira meggyőző, mint amikor teli tüdőből dől a szaxofon, a harsona meg a trombita. És akkor a kimondottan punkos tempójú dobot majd’ kifelejtettem. Szóval, a terítéken punk + polka + ska + szörf + szving + minden más, ami felmerül, ezúttal például a Bang Bang című Sonny & Cher klasszikus a befutó. Egy szó, mint száz: teljesen nyerő. Pontossága hibátlan, ereje bivaly, humora humoros, terjedelme optimális – savanyú káposztában még soha nem hallottam hasonlót. (Monopol Records, 2015)

 

 

 

 

Kandia Kouyaté: Renascence A mali Kandia Kouyatét a „veszélyes” (eposzi) jelzővel címkézték fel a rajongói, akik gyakran ájultan rogytak össze szédítő katarzisukban. És hát tény: valami olyan isteni őserő lakozik a hangjában és énekében, ami több mint hátborzongatóan kinyilatkoztatásszerű.

Az 1959-ben született Kandia tizenhat évesen, tanulmányait megszakítva kezdett énekelni, miután beteg édesapja már nem tudta ellátni a családját. Bamakóban egy menyegzői zenekar tagja lett, majd férjhez ment egy jeles dzselihez, ami lökést adott, hogy elmélyüljön a zenészek és történetmondók (kasztjának) évszázadokon át érlelt előadásmódjában. Ennek persze nem volt feltétlen tartozéka a lemezipar… A helyi piacon ugyan megjelent néhány kazettája, de ahhoz, hogy a nemzetközi színtéren is észrevétesse magát, a Párizsban működő szenegáli producer, Ibrahima Sylla kitartó próbálkozásaira volt szükség. Végül 1999-ben Kita Kan, majd 2002-ben Biriko címmel napvilágot látott Kandia első két albuma, olyan kedvező visszhanggal, amire komoly karriert lehetett volna építeni. Csakhogy 2004-ben agyvérzést kapott, és utána a beszéd is nehezére esett hét évig. Az újrakezdéshez Sylla bátorítása kellett megint, de mielőtt összeállt volna Kandia harmadik albuma, Sylla meghalt. A lánya, Binetou menedzselte tovább a felvételeket Sylla munkatársa, François Bréant segítségével.

Az eredmény, hál’ isten, nem kevésbé felkavaró – mondhatni, öt-hat alkalommal simán elájulhatunk tőle. Kandia hangja továbbra is lenyűgöző, a tradicionális nyugat-afrikai hangszereké (balafon, kora, ngoni, djembe, tama) dettó, a gitáros (Djely Moussa Kouyaté) is csúcs, egyedül azt nem értem, hogy miért kellett egyik-másik számot (Mogoya Douman, Tié Faring) Bréant harminc éve letűnt szintetizátorának hazavágnia. Fél csillag levonás; pedig amúgy az év afrikai lemeze lehetett volna. (Sterns Africa, 2015)

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.

Politikai inszeminátor

Egy ország találgatja éppen, hogy mi a fenét is akar ez az egész jelenteni. Hogy Gattyán György, aki a LiveJasmin nevű site-ján keresztül élő webkamerás pornóval begyűjtött nagyjából 300 milliárd forintot, most minden előzmény nélkül miniszterelnök-jelöltként bukkant fel a honi média megfelelő bugyraiban.