Halvér és harcsabajusz

Négy új rocklemez

  • Soós Tamás
  • 2015.11.15 12:10

Zene

A rockzene idén ősszel csak a középmezőnyben verhetetlen.

KEITH RICHARDS: CROSSEYED HEART Őszintén: mit vár az ember a 71 éves Keith Richardstól, évtizedekkel az utolsó érdekes Stones-album és 23 évvel a legutóbbi szólólemeze után? Maximum annyit, hogy tökös háttérzenét játsszon, és olyan görbe rock and rollt, amilyet csak ő tud.

A Crosseyed Heartnak azonban vajmi kevés köze van rockhoz, Stoneshoz, heroinhoz. Igazi vasárnap délutáni album, lassan csomósodó hangulattal: valami elmúlt, de hiába kezdődne más, az idő megállt – Keithnek valahol a nyolcvanas évek közepén. Ezen a szerepjátékos albumán a hatásait ízlelgeti, hol amerikai folkot (Goodbye, Irene), hol bluesballadát penget, és kipróbálja, milyen Leonard Cohennek (Robbed Blind, Suspicious, Just a Gift), Gregory Isaacsnek (Love Overdue) vagy épp a csúcson lévő Dire
Straitsnek lenni (Heartstopper, bár ide a Miss You is befigyel a Some Girlsről). Ahogy David Gilmour, úgy Keith Richards is azt gondolta, neki már nem kell konzisztenciával vacakolnia, és szólóban azt játszik, amihez éppen kedve van. Ettől lesz megkapóan színes a lemez, nem a kötelező körként lefutott stonesos bluesoktól. Nyugdíjas reggae, akusztikus jam és Tom Waitsre szívott énekhang: a halvérű Richards szólóban érdekesebb a Stones-hősnél. (Virgin/EMI, 2015)

 

 

 

 

THE SWORD: HIGH COUNTRY Az austini Sword legalább annyira a puristák zenéje, mint a Rolling Stones: a sci-fi-, képregény- és Sabbath-mániás J. D. Cronise bandája azoknak játszik, akiknek a metálzene Tony Iommi földcsuszamlásszerű riffjeinél kezdődik és valahol a Kyuss sivatagot szellőztető stonerjénél ér véget. A Sword négy lemez után gondolta úgy, hogy eleget ismételte magát meg a Sabbathot, és itt az ideje kísérletezni – doom és stoner helyett blues-rockot játszani. Persze azt is a Sabbath 1970-es színrelépése óta tudjuk, hogy mind a három ugyanarról a tőről fakad, talán ezért is áll olyan jól a Swordnek a pszichedelikus fordulat – na meg az elfeledett német krautrockbandákat idéző elszállások, a Star Trek-es szintihangok és az előző lemez cím­adóját továbbgondoló, 8 bites videojátékzenét bluesba ültető ütemek. Néhány akusztikus ellágyulás és westernszagú ballada ellenére ez persze ugyanaz a riffzene, amiben minden más csak körítés a Thin Lizzy-szerűen dallamos ikergitárjátékhoz. Az 50 perces, 15 számos korongról nyugodt szívvel gyomlálnánk ki pár számot, de egyébként jól megfér az idei év biztos kezű múltidézői, a The Darkness, a Kadavar és a Royal Thunder albumai mellett. (Razor & Tie, 2015)

 

 

 

 

EAGLES OF DEATH METAL: ZIPPER DOWN Bár a Queens of the Stone Age-főnök Josh Homme révén a stoner rock felől érkezett, az Eagles of Death Metal mégis a nullás években csúcsra járatott indie rockkal jutott igazán közös nevezőre. Ha a pogó nem is, a rock and roll igenis egy tánc, vagy legalábbis régen az volt, és az olyan bandáknak, mint a Franz Ferdinand vagy a Kaiser Chiefs, és persze az EODM, az volt a legsikeresebb húzása, hogy a rockzenét újra táncolhatóvá tették. Az alapjaira redukált, idézőjelbe helyezett trash rockjáról és a harcsabajszú, kacsamozgású Jesse Hughes rocksztár-paródiájáról ismert zenekar hét év után tért vissza a Zipper Downnal, s a korábbinál dallamosabb énekkel meg az olyan számokkal, mint az ötvenes évek stílusában bugizó Complexity, épp ezt a
mainstream vonalat vastagították meg. Bár ironikusan affektált karikatúrájuk 2015-re elvesztette azt az élét és frissességét, ami a remek debütlemezen (Peace, Love, Death Metal) még megvolt, a 21. század Spinal Tapjének akad még pár jó vicce, mint a ’82-es Duran Duran-sláger, a Save a Prayer stonerhimnusszá torzítása vagy a Got a Woman punkolásának rajzfilmszerű túlpörgetése, mielőtt szokás szerint megzuhan a színvonal. Az Eagles of Death Metalé tényleg új évezredbeli zene: inkább számokat, mint lemezt érdemes hallgatni tőlük. Úgy nem válik fárasztóvá a stiklijük. (Downtown Recordings, 2015)

 

 

 

 

IMPERIAL STATE ELECTRIC: HONK MACHINE Ha épp nem azon filozofál, hogy meghalt a rockzene és összeroskadt a kiadói háttér, ami régebben milliókat fialt neki, Gene Simmonsnak, a rockzene legtehetségesebb üzletemberének arra is van ötlete, hogyan lehetne a nyugdíjazásuk után is életben tartani a
Kisst. Hiszen a sminkek adottak, csak a jó karaktereket kell hozzájuk megtalálni. Azt viszont talán ő sem tudja, hogy a válasz már 1997-ben ott pengetett előtte, amikor a Hellacopters nyitott a Kiss skandináv turnéján, élén azzal a Nicke Anderssonnal, aki a death metalt is rock and rollal reformálta meg az Entombedban, és bár New York Dolls-, Cheap Trick- és The Nomads-vinilek is dögivel sorakoznak a lemezgyűjteményében, karrierjében mégis a Kiss jelenti a sorvezetőt. Ha innen nézem, a Honk Machine a (svéd) Grammy-halmozó Hellacopters feloszlása után összehozott Imperial State Electric Love Gunja, amelyen egyensúlyt találtak az első lemez nyegle rockgitározása és a második néhol túlédesített power popja között. Újat nem, csak több Beatles-dallamot és egy hatvanas évek stílű soullírát (Walk On By) hoz a Honk Machine, de a hervadt Reptile Brain Music után minden dala üdít. Ja, és minimum a fele igazi feel-good rocksláger – már ha ez számít még valamit. (Psychout Records, 2015)

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.

Politikai inszeminátor

Egy ország találgatja éppen, hogy mi a fenét is akar ez az egész jelenteni. Hogy Gattyán György, aki a LiveJasmin nevű site-ján keresztül élő webkamerás pornóval begyűjtött nagyjából 300 milliárd forintot, most minden előzmény nélkül miniszterelnök-jelöltként bukkant fel a honi média megfelelő bugyraiban. 

Apácától nyalókáig

Az elsősorban tematikus kiállításokat bemutató, programjaival a tradíciót és a történelmi eseményeket szokatlan fénytörésben vizsgáló 2B Galéria 19 alkotót felvonultató csoportos kiállítása most a kakast állítja a középpontba.

Itt mindenki figyel

A szerző specialitása, hogy olyan zárt világokról fest részletes képet, amely a legtöbb ember számára még szeleteiben sem megközelíthető: ilyen volt a magyar szervezett bűnözés 1970-es évektől zajló történetére koncentráló Maffiózók mackónadrágban, majd a kokain magyarországi szerepét az 1920-as évektől napjainkig végigkövető Magyar kóla is.

Nem szentírás

  • Balogh Magdolna

A szerző eddig kilenc történelmi tárgyú könyvet jelentetett meg, amelyek közül a legsikeresebb a 2017-ben Goncourt-díjjal kitüntetett, a nemzetközi kritika által is egekbe dicsért Napirend, amelyben Hitlernek a második világháborút előkészítő tárgyalássorozatát írja meg egy afféle fekete komédiában.