Halvér és harcsabajusz

Négy új rocklemez

  • Soós Tamás
  • 2015. november 15.

Zene

A rockzene idén ősszel csak a középmezőnyben verhetetlen.

KEITH RICHARDS: CROSSEYED HEART Őszintén: mit vár az ember a 71 éves Keith Richardstól, évtizedekkel az utolsó érdekes Stones-album és 23 évvel a legutóbbi szólólemeze után? Maximum annyit, hogy tökös háttérzenét játsszon, és olyan görbe rock and rollt, amilyet csak ő tud.

A Crosseyed Heartnak azonban vajmi kevés köze van rockhoz, Stoneshoz, heroinhoz. Igazi vasárnap délutáni album, lassan csomósodó hangulattal: valami elmúlt, de hiába kezdődne más, az idő megállt – Keithnek valahol a nyolcvanas évek közepén. Ezen a szerepjátékos albumán a hatásait ízlelgeti, hol amerikai folkot (Goodbye, Irene), hol bluesballadát penget, és kipróbálja, milyen Leonard Cohennek (Robbed Blind, Suspicious, Just a Gift), Gregory Isaacsnek (Love Overdue) vagy épp a csúcson lévő Dire
Straitsnek lenni (Heartstopper, bár ide a Miss You is befigyel a Some Girlsről). Ahogy David Gilmour, úgy Keith Richards is azt gondolta, neki már nem kell konzisztenciával vacakolnia, és szólóban azt játszik, amihez éppen kedve van. Ettől lesz megkapóan színes a lemez, nem a kötelező körként lefutott stonesos bluesoktól. Nyugdíjas reggae, akusztikus jam és Tom Waitsre szívott énekhang: a halvérű Richards szólóban érdekesebb a Stones-hősnél. (Virgin/EMI, 2015)

 

 

 

 

THE SWORD: HIGH COUNTRY Az austini Sword legalább annyira a puristák zenéje, mint a Rolling Stones: a sci-fi-, képregény- és Sabbath-mániás J. D. Cronise bandája azoknak játszik, akiknek a metálzene Tony Iommi földcsuszamlásszerű riffjeinél kezdődik és valahol a Kyuss sivatagot szellőztető stonerjénél ér véget. A Sword négy lemez után gondolta úgy, hogy eleget ismételte magát meg a Sabbathot, és itt az ideje kísérletezni – doom és stoner helyett blues-rockot játszani. Persze azt is a Sabbath 1970-es színrelépése óta tudjuk, hogy mind a három ugyanarról a tőről fakad, talán ezért is áll olyan jól a Swordnek a pszichedelikus fordulat – na meg az elfeledett német krautrockbandákat idéző elszállások, a Star Trek-es szintihangok és az előző lemez cím­adóját továbbgondoló, 8 bites videojátékzenét bluesba ültető ütemek. Néhány akusztikus ellágyulás és westernszagú ballada ellenére ez persze ugyanaz a riffzene, amiben minden más csak körítés a Thin Lizzy-szerűen dallamos ikergitárjátékhoz. Az 50 perces, 15 számos korongról nyugodt szívvel gyomlálnánk ki pár számot, de egyébként jól megfér az idei év biztos kezű múltidézői, a The Darkness, a Kadavar és a Royal Thunder albumai mellett. (Razor & Tie, 2015)

 

 

 

 

EAGLES OF DEATH METAL: ZIPPER DOWN Bár a Queens of the Stone Age-főnök Josh Homme révén a stoner rock felől érkezett, az Eagles of Death Metal mégis a nullás években csúcsra járatott indie rockkal jutott igazán közös nevezőre. Ha a pogó nem is, a rock and roll igenis egy tánc, vagy legalábbis régen az volt, és az olyan bandáknak, mint a Franz Ferdinand vagy a Kaiser Chiefs, és persze az EODM, az volt a legsikeresebb húzása, hogy a rockzenét újra táncolhatóvá tették. Az alapjaira redukált, idézőjelbe helyezett trash rockjáról és a harcsabajszú, kacsamozgású Jesse Hughes rocksztár-paródiájáról ismert zenekar hét év után tért vissza a Zipper Downnal, s a korábbinál dallamosabb énekkel meg az olyan számokkal, mint az ötvenes évek stílusában bugizó Complexity, épp ezt a
mainstream vonalat vastagították meg. Bár ironikusan affektált karikatúrájuk 2015-re elvesztette azt az élét és frissességét, ami a remek debütlemezen (Peace, Love, Death Metal) még megvolt, a 21. század Spinal Tapjének akad még pár jó vicce, mint a ’82-es Duran Duran-sláger, a Save a Prayer stonerhimnusszá torzítása vagy a Got a Woman punkolásának rajzfilmszerű túlpörgetése, mielőtt szokás szerint megzuhan a színvonal. Az Eagles of Death Metalé tényleg új évezredbeli zene: inkább számokat, mint lemezt érdemes hallgatni tőlük. Úgy nem válik fárasztóvá a stiklijük. (Downtown Recordings, 2015)

 

 

 

 

IMPERIAL STATE ELECTRIC: HONK MACHINE Ha épp nem azon filozofál, hogy meghalt a rockzene és összeroskadt a kiadói háttér, ami régebben milliókat fialt neki, Gene Simmonsnak, a rockzene legtehetségesebb üzletemberének arra is van ötlete, hogyan lehetne a nyugdíjazásuk után is életben tartani a
Kisst. Hiszen a sminkek adottak, csak a jó karaktereket kell hozzájuk megtalálni. Azt viszont talán ő sem tudja, hogy a válasz már 1997-ben ott pengetett előtte, amikor a Hellacopters nyitott a Kiss skandináv turnéján, élén azzal a Nicke Anderssonnal, aki a death metalt is rock and rollal reformálta meg az Entombedban, és bár New York Dolls-, Cheap Trick- és The Nomads-vinilek is dögivel sorakoznak a lemezgyűjteményében, karrierjében mégis a Kiss jelenti a sorvezetőt. Ha innen nézem, a Honk Machine a (svéd) Grammy-halmozó Hellacopters feloszlása után összehozott Imperial State Electric Love Gunja, amelyen egyensúlyt találtak az első lemez nyegle rockgitározása és a második néhol túlédesített power popja között. Újat nem, csak több Beatles-dallamot és egy hatvanas évek stílű soullírát (Walk On By) hoz a Honk Machine, de a hervadt Reptile Brain Music után minden dala üdít. Ja, és minimum a fele igazi feel-good rocksláger – már ha ez számít még valamit. (Psychout Records, 2015)

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.