KEITH RICHARDS: CROSSEYED HEART Őszintén: mit vár az ember a 71 éves Keith Richardstól, évtizedekkel az utolsó érdekes Stones-album és 23 évvel a legutóbbi szólólemeze után? Maximum annyit, hogy tökös háttérzenét játsszon, és olyan görbe rock and rollt, amilyet csak ő tud.
A Crosseyed Heartnak azonban vajmi kevés köze van rockhoz, Stoneshoz, heroinhoz. Igazi vasárnap délutáni album, lassan csomósodó hangulattal: valami elmúlt, de hiába kezdődne más, az idő megállt – Keithnek valahol a nyolcvanas évek közepén. Ezen a szerepjátékos albumán a hatásait ízlelgeti, hol amerikai folkot (Goodbye, Irene), hol bluesballadát penget, és kipróbálja, milyen Leonard Cohennek (Robbed Blind, Suspicious, Just a Gift), Gregory Isaacsnek (Love Overdue) vagy épp a csúcson lévő Dire
Straitsnek lenni (Heartstopper, bár ide a Miss You is befigyel a Some Girlsről). Ahogy David Gilmour, úgy Keith Richards is azt gondolta, neki már nem kell konzisztenciával vacakolnia, és szólóban azt játszik, amihez éppen kedve van. Ettől lesz megkapóan színes a lemez, nem a kötelező körként lefutott stonesos bluesoktól. Nyugdíjas reggae, akusztikus jam és Tom Waitsre szívott énekhang: a halvérű Richards szólóban érdekesebb a Stones-hősnél. (Virgin/EMI, 2015)
THE SWORD: HIGH COUNTRY Az austini Sword legalább annyira a puristák zenéje, mint a Rolling Stones: a sci-fi-, képregény- és Sabbath-mániás J. D. Cronise bandája azoknak játszik, akiknek a metálzene Tony Iommi földcsuszamlásszerű riffjeinél kezdődik és valahol a Kyuss sivatagot szellőztető stonerjénél ér véget. A Sword négy lemez után gondolta úgy, hogy eleget ismételte magát meg a Sabbathot, és itt az ideje kísérletezni – doom és stoner helyett blues-rockot játszani. Persze azt is a Sabbath 1970-es színrelépése óta tudjuk, hogy mind a három ugyanarról a tőről fakad, talán ezért is áll olyan jól a Swordnek a pszichedelikus fordulat – na meg az elfeledett német krautrockbandákat idéző elszállások, a Star Trek-es szintihangok és az előző lemez címadóját továbbgondoló, 8 bites videojátékzenét bluesba ültető ütemek. Néhány akusztikus ellágyulás és westernszagú ballada ellenére ez persze ugyanaz a riffzene, amiben minden más csak körítés a Thin Lizzy-szerűen dallamos ikergitárjátékhoz. Az 50 perces, 15 számos korongról nyugodt szívvel gyomlálnánk ki pár számot, de egyébként jól megfér az idei év biztos kezű múltidézői, a The Darkness, a Kadavar és a Royal Thunder albumai mellett. (Razor & Tie, 2015)
EAGLES OF DEATH METAL: ZIPPER DOWN Bár a Queens of the Stone Age-főnök Josh Homme révén a stoner rock felől érkezett, az Eagles of Death Metal mégis a nullás években csúcsra járatott indie rockkal jutott igazán közös nevezőre. Ha a pogó nem is, a rock and roll igenis egy tánc, vagy legalábbis régen az volt, és az olyan bandáknak, mint a Franz Ferdinand vagy a Kaiser Chiefs, és persze az EODM, az volt a legsikeresebb húzása, hogy a rockzenét újra táncolhatóvá tették. Az alapjaira redukált, idézőjelbe helyezett trash rockjáról és a harcsabajszú, kacsamozgású Jesse Hughes rocksztár-paródiájáról ismert zenekar hét év után tért vissza a Zipper Downnal, s a korábbinál dallamosabb énekkel meg az olyan számokkal, mint az ötvenes évek stílusában bugizó Complexity, épp ezt a
mainstream vonalat vastagították meg. Bár ironikusan affektált karikatúrájuk 2015-re elvesztette azt az élét és frissességét, ami a remek debütlemezen (Peace, Love, Death Metal) még megvolt, a 21. század Spinal Tapjének akad még pár jó vicce, mint a ’82-es Duran Duran-sláger, a Save a Prayer stonerhimnusszá torzítása vagy a Got a Woman punkolásának rajzfilmszerű túlpörgetése, mielőtt szokás szerint megzuhan a színvonal. Az Eagles of Death Metalé tényleg új évezredbeli zene: inkább számokat, mint lemezt érdemes hallgatni tőlük. Úgy nem válik fárasztóvá a stiklijük. (Downtown Recordings, 2015)
IMPERIAL STATE ELECTRIC: HONK MACHINE Ha épp nem azon filozofál, hogy meghalt a rockzene és összeroskadt a kiadói háttér, ami régebben milliókat fialt neki, Gene Simmonsnak, a rockzene legtehetségesebb üzletemberének arra is van ötlete, hogyan lehetne a nyugdíjazásuk után is életben tartani a
Kisst. Hiszen a sminkek adottak, csak a jó karaktereket kell hozzájuk megtalálni. Azt viszont talán ő sem tudja, hogy a válasz már 1997-ben ott pengetett előtte, amikor a Hellacopters nyitott a Kiss skandináv turnéján, élén azzal a Nicke Anderssonnal, aki a death metalt is rock and rollal reformálta meg az Entombedban, és bár New York Dolls-, Cheap Trick- és The Nomads-vinilek is dögivel sorakoznak a lemezgyűjteményében, karrierjében mégis a Kiss jelenti a sorvezetőt. Ha innen nézem, a Honk Machine a (svéd) Grammy-halmozó Hellacopters feloszlása után összehozott Imperial State Electric Love Gunja, amelyen egyensúlyt találtak az első lemez nyegle rockgitározása és a második néhol túlédesített power popja között. Újat nem, csak több Beatles-dallamot és egy hatvanas évek stílű soullírát (Walk On By) hoz a Honk Machine, de a hervadt Reptile Brain Music után minden dala üdít. Ja, és minimum a fele igazi feel-good rocksláger – már ha ez számít még valamit. (Psychout Records, 2015)
