Brad Mehldau zeneakadémiai triókoncertje pályájának csúcsán mutatta a 45 éves amerikai jazz-zongoristát. Amikor ugyanitt szólóhangversenyt adott két éve, az eksztatikus közönség csak öt ráadással engedte el. Most három ráadás is elég volt, de ezek több mint háromnegyed órát tartottak a 75 perces koncert után.
A Brad Mehldau Trió a listákon fokozatosan, de feltartóztathatatlanul zárkózott fel közvetlenül Keith Jarrették mögé, vagy egyenesen melléjük. Az Art of the Trio néven ciklusba rendezett, ötalbumos sorozat óta már végképp garantált helye van a jazztörténetekben, amelyek sokszor posztmodernként sorolják be a zenekart. Mehldaunál alapvetően meghatározóak a klasszikus zenei és az európai kulturális vonatkozások, hívhatnánk ezért posztklasszikusnak is, bár sokkal feltűnőbbek sikeres popfeldolgozásai, például a Radioheadtől vagy a Beatlestől a Pesten is játszott Norwegian Wood. A rég saját világát építő trió most nem új albummal „házalt”, hanem inkább repríz jelleggel turnézott. Mehldau legfrissebb szólólemeze is koncertfelvétel, az utolsó turnékból ad közre öt óra öt percnyi zenét, de én inkább vonzódom a trióhoz: a szépség itt sem kevesebb, az interakció, lendület, változatosság viszont több. Talán nincs is ennyire egy testként működő zenekar, de a fej mindig a zongoristáé, bár közben megcsillannak Grenadier bőgőjének pompás üveghangjai és az idő haladásának elkerülhetetlenségével következnek be Ballard dob-puffantásai. A bő kétórás koncerten mellettem valaki így is elbóbiskolt kicsit, és az én figyelmemet is próbára tette a trió bőbeszédűsége, aprólékossága, ami úgy gyönyörködtet, mint a csipke. Sok a prím és a szekund, az osztinátó, a Párizsnak szolidaritásból eljátszott dalban például a vontatottig lassított tempó. De a trióban mégsem borul fel soha az egyensúly szépség és dinamika, feslettség és romantikus emelkedettség, jazz és egyéb inspirációk között.
Zeneakadémia, nagyterem, november 25.
