World music: ´98, tehát a

Előttem van észak. Olvasóim szekértábora rendre számon kéri a spéci skandináv híreket, és nagyon helyesen teszi ezt. Most jó. Itt van a svéd Triakel, van miről beszélni. Egy tök ismeretlen társaság tök ismeretlen műve; egy ilyen lemezre csak ráfizetni lehet, de ebben az évben nekem ez volt a felfedezésem. Azt olvasni, bizonyos fekete likőr a névadó, vesd össze: a dalok sötétsége + Emma hangja - végül is érthető. Emma amúgy a Garmarna együttesben énekel, ami egy nagyszerű dolog, két alkalmi partnerével pedig a Hoven Drovenben találkozhattunk korábban. Csak most semmi rock, semmi hangoskodás, legfeljebb a szöveg vadul: "42 perc cenzúrázatlan erőszak és hirtelen halál elegye a legtisztább szerelemmel." Mondom, mindössze hegedű és harmónium, de azok nagyon ütnek; egészen szívbe markoló.

Ennyit a rácsodálkozásról. És most egy kört azok tiszteletére, akik újfent a tuti megőrzésével tűntek ki. A finn Värttinä a karéliai vokális hagyományból gyúrt olyan nyelvet, amit rajta kívül nem beszél senki, de érthető a világon mindenütt - így kaphatta a rendszerezni vágyó sajtótól a "global etno-beat" címkét. Új albuma (Vihma) vezette novemberben az európai rádiós listát, és tényleg nagyon erős az anyag - a korábbiaktól különös dinamikája és a tuvai torokló Albert Kuzevin jelenléte különíti el. A norvég Mari Boinéról (Bálvvoslatjna) ugye mindent tudunk (nyáron MaNcs-interjú, ősszel recenzió); ez most az ismétlés ideje: "...a hangjában meg, már jó szokása szerint, most is annyi a varázslat, amennyivel simán máglyára lehetett kerülni, nem is olyan rég. Az egy dolog, hogy megszólít állatot, növényt és feneketlen havat, hanem ahogy azok válaszolnak neki...!"

A hátam mögött dél. Ebben az évben Afrika közelebb került hozzánk három lépéssel: az élmezőnyből a gambiai Ifang Bondi A Zene Ünnepére, a mali sztár, Habib Koité a WOMUFE-re s a guineai Mory Kante a Szigetre jött el. Mi több, nem is üres kézzel: Ifang Bondi (Gis Gis) és Habib Koité is remek új anyaggal (Ma Ya) érkezett.

Hanem a legnagyobbat a szenegáli Baaba Maal kaszálhatta: Nomad Soulja három hónapig vezette, majd az év végi összesítésben is maga mögé tessékelte - az immár százötvenes - rádiós listát (Habib Koité a második); más kérdés, hogy szerintem kilúgozta kicsit a marketing. De koncerten nincs ilyen; láttam nemrég, az a vegytiszta királyság, a tömény metafizika. Baaba Maal továbbá a jamaicai Ernest Ranglin szenegáli albumán (In Search Of The Lost Riddim) is észrevétette magát, tíz perc felett a száma - akkor aztán se köpés, se nyelés.

Maliból még egy fiatal lány emelkedett ki: Rokia Traoré a neve, és lényegesen folkosabb dalokat énekel (Mouneissa), mint a Wassoulou régiót fémjelző Oumou Sangaré és társai. Följebb kissé, az algír/francia rai-felhozatalból Rachid Tahát emelném ki, az övé (Diwán) kevésbé kommersz Cheb Mami (Meli Meli) és Khaled (Hafla) lemezeinél.

A keleti (és itt most szabadjon Európára gondolnom) trendhez roma muzsika szól: Romániából a Taraf de Haidouksról (Dumbala Dumba) és a rezes csillag Fanfare Ciocarliáról (Radio Pascani) lehetett sokat hallani. Egy kicsit nyersek, egy kicsit barbárak, épp, amennyire kell - nincs a dolog túllihegve: tiszta forrás a Balkán, tiszta forrás India meg tiszta egy gagyi filmsláger is (nem az Ederlezi). Az efféle hajlékonyság mindig is benne volt a pakliban.

Hál´ isten nálunk is kijött pár roma anyag, és ha közös nevezőre kényszerítem őket, nemcsak kitűnő színvonaluk, de balkáni nyitottságuk is kitűnik. Balogh Kálmán & The Gipsy Cimbalom Band, aztán Amaro Suno (Álom a szememen), Ternipe (Esik eső) és végül a húszéves fennállását ünneplő Kalyi Jag (Cigányszerelem) - nyúlhatunk bárhová, helyben vagyunk. (A Transglobal Underground történetesen Romanyi Rota- és Balogh Kálmán-tagokkal súlyosbította Rejoice Rejoice albumát.) S ha szabad e körben, egy kicsit zsidóznék is: a Di Naye Kapelye (azonos című) CD-jét az év legeredetibb klezmerlemezének tartom.

Míg a megkerülhetetlen Fonóról és a Muzsikás Bartók-albumáról e melléklet más oldalain esik szó, e bekezdésnek, mintegy Narancsfül-Guinnessként, még Hortobágyi László munkásságáról kell megemlékeznie. Hortobágyinak eddig három önálló CD-je (Summa Technologiae, Memesis, Aeon) jelent meg ´98-ban, és könnyen lehet, ebben a mondatban az "eddig" a leghangsúlyosabb szó, hiszen az év végéig még kijöhet kettő. Nemrég a Wanted magazin megkérdezte tőle, mi vonzza úgy az indiai zenéhez. "Egy, az 1200-as években íródott indiai zenei könyv szerint - így Hortobágyi -, ha ismered a hangok világát, a ritmusok törvényeit, akkor rálépsz a hazafelé vezető útra. Érted ezt a dumát? Hihetetlen, már akkor is megvolt a pszichedélia, a lelépés koncepciója. Ez az indiai zene lényege."

Szigetek, sztárok - átmeneti állapot.

A madagaszkári Tarika egy súlyos, politikai-történelmi ihletettségű albummal állt ki tavaly; most viszont kimondottan ráhajtott a dizsire: D című albumára a hetvenes-nyolcvanas évek napsütötte madagaszkári slágereit dolgozta fel. Ez a fíling persze nem volt tőle idegen a korábbiakban sem, csak hát ekkora dózisban... szóval nekem egy kicsit pimf, a lelkem rajta. De a zöld-foki Cesaria Evorától megint elhasaltam, jóllehet csak egy best of kedveskedett nekem (persze ahogy illik: két melegében készült számmal). Amióta nem nyaldossa sem rabszolga-kereskedelem, sem gyarmatosítás a szigetet, nem könnyű a zöld-foki élet - szétforgácsolódott, elvándorolt családokról szólnak a kocsmák dalai; és tetten érhető e fájdalom a mezítlábas királynőben, Evorában is. És ha nem vigyázunk, akár úgy is tűnhet, hogy egyformák ezek a dalok, de akkor is, így is, bármiként is lebilincselők. Én speciel még vágyakozni is tudok egy olyan szar élet után.

Nyugaton a helyzet változatlan, heves még a Cubanismo, a Kuba-mánia. A citált-cibált százötvenes listából tizenkettő kubai anyag, bár hozzátenném: egyik sem kavart akkora szelet, mint egy évvel ezelőtt a Ry Cooder-féle Buena Vista Social Club vagy Rubén González. Az ismert versenyzők közül most a Sierra Maestra (Tibiri Tabara) és a Jesus Alemany vezette Cubanismo (Reencarnacion) a nyerő, amúgy szerintem lassacskán majd beáll az inga, s a korábban monopolizált lemezkiadás szelepének kifújásával helyrebillen figyelem és arány.

S ha ez a gyanús, az év leg... fedőnevű összeállítás megfejelhető még az év (leg)zenészével, akkor a New York-i Frank London előtt kell fejet hajtanom. Négy projektet hozott össze ebben az évben: önmagával azonosat, gyökereit - a zsidó zenét - tekintve rokont, mégis karaktereset, önállót. Legismertebb zenekara, a Klezmatics az izraeli dívával Chava Albersteinnel állt össze - így születtek a The Well gyönyörű sanzonjai; míg a Hasidic New Wave frenetikus dzsesszrockot (Psycho-Semitic), a Frank London-Lorin Sklamberg-Uri Caine trió liturgikus ihletettségű darabokat (Nigunim) ad elő. A negyedik, a Misérables Brass Band pedig... hát az még várat magára, sajnos csúszik egy kicsit. Az imént januárra ígérték, és én belebékéltem: nincs azzal baj, ha így indul a következő év.

Marton László Távolodó