Katartikus és az infantilitás határát súroló zene ez. A hightech, a meditáció és idétlen zajok meghökkentő egyvelege. Minden jól fésült zeneszerető embernek kihullik a haja tőle, ugyanakkor a gyerekeknek egyáltalán nem meglepő. Hiszen egy harcos, kardozós számítógépes játék hangkulisszáihoz képest nagyon is emberi. Lehet, hogy a zene fogalmának a határait feszegeti, de bele kell törődni, hogy az effektek világában élünk. Azok a zajok, amiket egy kilencvenes években készült filmhez atmoszféraként felhasználtak, ma már érvénytelenek. Körülöttünk ma már ezerféle elektromos kütyü, telefon, pénztárgép, tolatóradar ontja magából a digitális zajt. A következő generációk már egyenesen erre fognak akusztikusan szocializálódni. Volt idő, amikor gitárt akart a gyerek, aztán két dj-lemezjátszót, most pedig már egy jobb laptoppal illik házibuliba menni, zenét csinálni.
Nincs dallam, nincs ritmus, nem építkezik az anyag, nincs eleje, nincs vége, de még közepe sem. Nincs rendszer, túl van a jón és a rosszon. Egzisztencialista ugratás, mely a nyerseség, a spontaneitás, a "közvetlen rámutatás", a ficam kultuszát szolgálja. A sokkterápia enyhe formája, mely a személyiségnek azt a felét hivatott megszólítani, amit a társadalmi kódex elnyom. A spontaneitást, a váratlan elemet, a paradoxont használja, aminek a segítségével tudatára ébredhetünk saját tudattalanunknak. Amikor megszűnik a cselekvő és az önmegfigyelő én közt a különbség, és megtanulunk automatikusan, transzban cselekedni. És akkor már a zen buddhizmusról beszélünk, ahol a mester és a tanítvány között lezajló rövid, éles "kérdezz-felelek" játék vezethet el a hirtelen megvilágosodáshoz. Arthur Koestler ír erről Japán című könyvében. Én közben a Zorn-Eye duót hallgattam.
És akkor megértettem, hogy ez egy posztmodern zazen meditáció.
Is. Meg egy tál rizs.
Tzadik Records, 2005
