Mi van, ha az ember egy baleset következtében elveszíti emlékeit? Ez akár egy közepes amerikai film témája is lehetne. Umberto Eco új könyve így is indul, és az első rész színvonala alig magasabb ennél. Nem mentség, inkább súlyosbító körülmény a rahedli irodalmi idézet, utalás: összekacsintás, ugye, milyen kurva műveltek vagyunk, te meg én, kedves olvasó. És a magyar olvasó látott már ilyet (még olyan kurva műveltnek se kell hozzá lenni, elég, ha követi hazánk szűkös irodalmi életének sznob trendjeit).
Aztán jön a második rész: idősödő főhősünk ugyanis csak a személyes memóriáját veszítette el, olvasmányélményeire, a tanult dolgokra tisztán emlékszik, s lévén antikvárius, a "papírmemóriából" próbálja rekonstruálni a személyeset. Gyerekkora színterére, a vidéki családi házba utazva kutatja a múltat. Itt megszólal - ahogy megannyi regényében - Eco professzor úr: kibeszél a könyvből, előadást tart. Ezúttal azonban épp ez - ami másutt bosszantó, de legalábbis mosolyogtató - adekvát: a második rész ugyanis történelemkönyv, forrásközlésekkel. Önmagában elolvasva (is) izgalmas végignézni, hogy szivárog vagy épp özönlik a történelem a képregényekbe, a slágerekbe vagy az alsós tankönyvekbe. Kár, hogy Eco regénynek szánta a Loana királynő titokzatos tüzét. Műfaji bizonytalanságára utal az alcím ("Képes regény") is - a képek azonban nem élnek önálló életet: szépen illusztrálják a szöveget. A kresztomátiaszerű második rész terjedelme emiatt megkérdőjelezhető, noha az említett példák mindegyike jellemző a maga korára: a harmincas évek és a háború fasiszta Olaszországára. A cselekmény mindeközben helyben jár, az amerikai filmnek reszeltek. Eco javára írandó, hogy az összekacsintás itt is működik, noha az olasz olvasó nyilván kevésbé igényelné a lábjegyzeteket (melyeket a magyar változat is nélkülöz). Itt jegyzendő meg: Barna Imre fordítása nemcsak azért bravúros, mert a különböző táj- és rétegnyelveket híven adja vissza, hanem azért is, mert ragyogó érzékkel fordít vagy nem fordít le neveket, címeket. A Függő-szerű irodalmi idézeteknél arra is képes, hogy a magyar olvasóval elhitesse: ismerősek az idézett szövegrészletek.
A harmadik rész személyes emlékezés. A cselekmény leáll - a szó szoros értelmében (a főhős minden bizonnyal kómában fekszik). Külső történet nincs: belső van helyette. Személyes történetek, vélhetőleg Eco mester gyerekkori (saját vagy hallomásos) emlékei, izgalmas megfogalmazásban. Megható apró hőstettek, kamaszkori ábrándok és kedves esetlenségek. Ez a rész emlékeztet leginkább valami olyasmire, amit irodalmi élménynek lehet nevezni, noha a magyar olvasó eleget látott már énirodalmat, éntörténelmet. Miközben a nagy történelem a kisgyerek szűrőjén viszonylag tisztán és hitelesen tárul elénk, keresünk egy arcot, egy kamaszlányét, az érzelmek iskoláját, egy gyerek, majd egy kiskamasz eszmélését - netán egy idősödő irodalomprofesszor önigazolását. Jelenünk és múltunk kapcsolatát. És amikor a második rész képei - szó szerint - szétesnek (Eco a kollázstechnikához fordul), az emlékek egy pillanatra összeállnak. Az olvasó pedig, aki eddig reménykedett, hogy megússza az amerikai film olcsó befejezését, most bosszankodhat, bár legalább a happy ending elmarad.
Az amerikai filmekkel szemben van még egy erénye a könyvnek: a hitelesség. Részleteiben ugyanis minden áll, minden átélhető, minden magáért beszél. Nem hiteltelenek továbbá a mű kérdésfeltevései sem: mennyire határozza meg személyes jelenünket a személyes vagy épp a kollektív múlt, hogy szivárog amaz emebbe. Egyáltalán: mit tudunk magunkról? Végső soron: mi az, hogy identitás? Hiteles kérdések, csak cseppet sem újak - azt is mondhatnánk: közhelyesek. Az ötszáz oldal végigolvasása ezzel együtt szórakoztató. Eco akkor is képes arra, hogy fordulatos legyen, amikor éppen ötlete sincs, hogy is alkosson regényt az összehalmozott alapanyagból. Nyitott mű? Inkább egy kedves, ismerős, szimpatikus, szellemes és művelt öregúr fecsegése.
Európa Könyvkiadó, 2007, 519 oldal, 3600 Ft
