Zene

Donizetti Lammermoori Lucia című operájának szoprán dívái régebben üveghangú énekesnők voltak, akik csilingelő, kristályos koloratúrákban érvényesítették a bomlott agyú hősnő bontakozó és az "őrülési jelenetben" kulmináló ideggyöngeségét.

Volt, hogy nyíltan tartottak tőle, előfordult a vágy tárgyaként, de a rendőr mindig titokzatos figura maradt a magyar popkultúrában.

"Ha jó opera-előadást akarok hallgatni, Eszterházára megyek" - fogalmazott állítólag Johannes Brahms, azazhogy dehogyis Brahms, hisz az ő hasonló s ugyancsak legenda szerinti mondata Mahler budapesti Don Giovanni-előadásaira vonatkozott. Nem, ez a mondat a hagyomány szerint Mária Terézia királynő és császárné ajkát hagyta el, aki szavaival ilyesformán elsősorban Joseph Haydn zenei vezetői és operaszerzői eredményeit méltatta.

Az ifjabb Josef Hellmesberger, José Gallardo és Bősze Ádám: egy századvégi-századfordulós szalonkomponista, egy mosolygósan zavart, de a zongora mellett csodálatosan reflexív kamaramuzsikusnak bizonyuló argentin pianista, valamint egy bonviváni sikert arató, lazán oldott műsorközlő. Ők hárman voltak a nyitókoncert főszereplői a hosszabb nevén 4. Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál gyanánt említendő kaposvári zeneünnepen.

Amikor 1968 után összeomlottak a társadalom és vele a művészet radikális megváltoztatására irányuló remények, az avantgárd zeneszerzés (és a "free jazz" ugyancsak) minden korábbinál nagyobb válságba jutott: elveszítette mindenben csalódott közönsége nagy részét és a saját hitét is.

dén is meg lehetett állapítani, hogy a világzenei színtér előadói - közönségük nagy részéhez hasonlóan - egyre önfeledtebben fürdőznek a kevéssé strukturált kapitalizmusellenes populizmus langymelegében, és nyitottak a kalandos összeesküvés-elméletekre is. Zenéjüket viszont korlátok közé szorítja az ifjúság egyenletes tempójú ugrándozás iránti igénye, amelyet csak elbizonytalanítanak a bonyolultabb ritmusok.

Az egykori csodagyerek augusztusban lett nyolcvanéves. Máig töretlen nemzetközi pályáját és belső fejlődését hamarosan saját könyvében is követhetjük.

"Librettóit megbírálni, megítélni tapintat- s ízlés hiányánál sohasem volt képes... Csodálatos, hogy e zeneszerző annyi dalművei között egyetlenegy sem volt, melyet valamely ünnepélyes alkalommal elő lehetett volna adni.

Talán túlzás volt azt várni az ausztrál LSD-királyoktól, hogy úgy kilövik magukat a sztratoszférába, hogy a koncert végéig vissza sem keverednek aztán a földre, de azért kár, hogy végül is nem így történt.

Natasha Khan igazi tünemény, ami ritkaság a - belülről - sokszor rideg popvilágban. Ugyanakkor még az őt respektálók is sokszor vetik fel, mekkora korsóval merített az elődök hagyatékából - igaz is, még hangjának tónusa s persze a kompozíciós technikája is erős Kate Bush-reminiszcenciákat tükröz.

A múlt héten sem volt Madness-koncert, úgyhogy a Világzenei Nagyszínpadon gyakorlatilag főműsorszámként fellépő (hisz pont a nagyszínpados Blur előtti idősávban vagyunk, ugye), soktagú arizonai Calexico volt alighanem a legjobban öltözött, legfessebb együttes a Sziget idei felhozatalából.

Mászkál az ember a Szigeten, és szomorúan konstatálja, hogy a húszéves jubileumra a fesztivál fő profiljából mintha kizuhant volna a zene - a helyét átvették a cirkuszi mutatványosok, a mindenféle extrém sportok, a fákra felaggatott karácsonyi lampionok, a luftballonok és csupa olyan létesítmény, amikhez leginkább a vidámparkban szokott az ember.

Vannak zenekarok, melyek esetében már a létezés puszta ténye is esemény - nyilván sokan akadtak például (még talán a vasárnap esti koncert közönségéből is), akik csak a Sziget programjából értesültek arról, hogy a jeles, bár kicsit tán megkopott renoméjú skót Franz Ferdinand együttes köszöni, jól van.