Vajon a fesztivál hivatalos műsorközlője, Bősze Ádám miért nevezi szultán helyett következetesen és folytatólagosan kánnak a török uralkodót, Abdul Medzsidet, aki 1847-ben Lisztet vendégelte? És ki találta ki a koncert erőltetett címét? Elsőre még csak efféle akadékoskodó kérdések merülhettek fel a kritikusban, aki a második Cziffra Fesztiválon Balázs János és Rost Andrea közös fellépését választotta – ám azután jött egy komolyabb, már-már fájdalmas kérdés is. Vajon miért indítja programját Rost Andrea egy olyan áriával, amelyet nem ural a kívánatos mértékben? Merthogy, mi tűrés-tagadás, Norma híres áriájának túlnyomó része sérülékenyen és a bel canto formaszépség eszményétől el-eltávolodva hangzott fel. És utóbb bizony a Lammermoori Lucia Őrülési jelenete is egyértelművé tette, hogy Rost Andrea énekesi virtuozitásának és a szólam kívánalmainak a határai már nem mindenütt esnek egybe. A nagy énekesnő ezúttal megküzdött az áriáiért, azonban az előadó-művészet csodájaképpen ettől izgalmasabbá, emberibbé és fontosabbá vált mindahány megszólalása, ahol a technikai ügyeskedések, a mesterségbeli tudás kamatainak felélése mellé a félreismerhetetlen személyes érintettség ismertetőjegye társult. Desdemona nagyjelenete (Fűzfadal és Ave Maria) ráadásul teljességgel megfelelt Rost hangjának és operai személyiségének, és ez az összeillés az est legszebb perceit hozta el számunkra. A ráadások közül ilyen szám volt azután a Faust kacér Ékszeráriája is, míg ellenben Cherubino áriája ritkán szólal meg ennyire asszonyosan – és ez aligha lehet véletlen. Balázs János elsőrangú kísérőnek bizonyult, Liszt opera-parafrázisait és -reminiszcenciáit pedig rokonszenvesen és igen mutatósan játszotta, éppen csak az az extra sziporkázás hiányzott az előadásmódjából, ami pályafutásának és fesztiváljának választott vezércsillagát, Cziffra Györgyöt olyannyira jellemezte.
Zeneakadémia, február 24.
