Ebből a szempontból volt jelentősége annak, hogy most a kormányfő legalább háromnegyedes többséget óhajtott (és tudott) maga mögé varázsolni. Időt kapott. Ellenállítást a kongresszuson senki nem tett, mindössze Szili Katalin közölt az esemény előtt egy cikket a Népszavában, ami valódi baloldali manifesztum és programcsíra. Az egyik felét különféle Orbán-beszédekből kopipésztezte a szerző, a másik felét pedig globalizáció- és kapitalizmusellenes röpiratokból. És a 89 százalék nem csak a belső ellenzéket tette helyre: ha valaki a jobboldalon táplált is illúziókat arról, hogy Gyurcsányt a márciusi tüntetések hatására csak leveszi majd a párt, most elgondolkodhat ítélőképességének józanságáról.
Elszánt reformpolitikája megvalósításakor a kormányfő maga mögött tudhatja szeretett pártjának kis híján egyöntetű, lelkes támogatását.
Ezt a képet azért árnyalnánk kissé.
Nehéz ugyanis szabadulni az érzéstől, hogy a két partner - Gyurcsány és a párt - még mindig nem tudja, meddig bízhat meg a másikban. Igen, a szocpárt erős Orbán és a Fidesz ekézésében, s valahányszor az ellen Ferencre támad, nem habozik öntestével védelmezni őt. Sőt, még ezen túl is szeretik egymást. Megy a nyalomaszád. De azért ha az egyik leugrik a közértbe, úgy, hogy közben a másik otthon marad, mindig lesz benne egy kis félsz, amikor a kulcsot bedugja a zárba, hogy a másik ott van-e még és nem tűnt-e el, hóna alatt a mosógéppel, a DVD-lejátszóval meg a Sinkó Ervin Optimisták c. művének 242. és 243. oldala közé dugott készpénzzel. Nem is volt vidám a kongresszus, az új pártelnököt gyér taps köszöntötte.
Az enyhe, kölcsönös gyanakvásra mind a két félnek megvan a maga oka.
Igaz, hogy alig akad olyan fontos szocialista politikus, parlamenti képviselő, aki kérdésre válaszolva ne biztosítaná a közönséget arról, hogy nagy híve a reformoknak. De ha nem kérdezik őket, szívesebben oldalognak el a helyszínről, hümmögnek, és a cipőjük orrát nézik. Nem okvetlen köveznénk meg őket ezért. Egyrészt a kormányfő sem zsibbasztotta hülyére az agyukat az intézkedések átfogó magyarázatával (pedig ezeket nekik kell megvédeniük a saját körzetük választói előtt). Másrészt meg a Tony Blair-féle baloldaliság, vagy akár az Európai Unió baloldalisága még mindig olyan idegenül hat ebben az országban. Amíg az igazságosságról van szó, még menne is a dolog. De a verseny, vagy az egyéni kezdeményezés üdvözítő mivoltáról, vagy az öngondoskodásról papolni a grassroot-nak - szegény, vagy majdnem szegény embereknek, vagy a hardcore MSZP-s nyugdíjasoknak - nem túl hálás feladat, különösen hogy egyelőre mindezt a nincs, erre már nem jut, elfogyott szófordulatok társaságában kell előadni.
De az sem megoldás, hogy minden csip-csup reformintézkedés indoklásáért a kormányfőhöz rohangáljon a lakosság. A hétvégi 89 százalékos támogatás - hacsak nem akar a párt tökhülyének mutatkozni - e helyzeten is változtathat. Lejönni a tripről most már sokkal nagyobb bukás lenne, mint végigcsinálni. És ha már elkezdték, ha már ezt választották, jobban is odatehetnék magukat. Ha az új pártelnök nem is kapott szabad kezet a párt átszabásához, Gyurcsány pártelnök nyilván jobban védheti Ferenc kormányfő hátát, s jobban ösztökélheti e kormányfő támogatására is a pártot, mint egy olyan pártelnök, aki nemhogy nem Gyurcsány, de még csak nem is Ferenc.
Míg egy csepp gyanakvás sem marad szívükben egymás iránt!
