S a Kúria előtt meg is állt a kérés, kiadták a Hegedüs költéseit, melyekből Sebián-Petrovszki és pártja napok óta kedvvel mazsoláz, nem is minden hatás nélkül, hiszen maga a kormány sem maradt néma a tárgyban, hanem nagy buzgalommal fogott finoman szólva is penetráns kormolásba. Hogy az ajándékra meg rendezvényre kellett, meg ez a minimum, meg jobb, ha a luxusbaloldal csendben marad, mert ők is tudnának ám aztán, meg s a többi. Megszólalt a miniszterelnöki kabinet, megszólalt Novák Katalin miniszter – valamiért nagyon fájt tehát kormányunknak e lebukás. Holott lapzártánk idején a kikutatott tételek alulról szagolják az írd és mondd, száznyolcvanezer forintot.
Persze még a maguk ebbéli szerénységében is sokat elárulnak a magyar állam működtetőinek testi-lelki mibélvalóságáról. Tán múlt csütörtökön borult ki a biliből egy százas, ma hozzájött még hetvenöt, azt sem zárhatjuk ki, hogy mire megjelenünk, még kerül vagy húsz-harmincezer forintnyi dorbéz (hoppá, már be is esett egy csokor rózsa, tizenhatezerért). Amikor mindezt tételesen vizsgáljuk, megint csak Bánk bán a fentitől pár sorral lejjebbi megállapításához lyukadunk ki, hogy tudniillik Hegedüs Zsuzsa egy igazi Gertrudis lenne, ki kenőcsli testét, lelkét… közelebbről Clinique, Clarins és Biotherm termékekkel, és még azt sem mondhatjuk erre, hogy mellékszál lenne. Mint ahogy a 36 ezer forintos Gabbiano Chiantira vagy a 14 ezer forintos Veuve Clicquot pezsgőre sem. A hivatalos magyarázat szerint ugyanis a bort a francia (helyesen ez esetben úgy kéne írni, hogy franszia) nagykövet kapta, a pezsgő meg valami szilveszteri rendezvényre kellett. Hegedüs viszont a bírái előtt úgy védelmezte abbeli szándékát, hogy dehogy is adná ki ő a számláit, hogy „azokból következtetést lehet levonni étkezési, fogyasztási szokásaira”. A két magyarázat közti ellentmondás ordító, de úgyszólván másodlagos fontosságú, a lényeg az egész ügyből gyönyörűen kibomló ízléstelenség, pontosabban mocskos rossz ízlés. Szemérmetlenség.
Az a nagy büdös helyzet ugyanis, hogy a 99 eurós Chiantit az untermausdorfi Billában is a középső polcról árulják, s messze nem a legfelsőről, Veuve Clicquot pezsgőt (cca 37 euró és 50 cent) meg szilveszter közeledtével a szentendrei Lidlben is lehet kapni ugyanennyiért – ha ez a reprezentáció, ha ezzel menőzik nálunk a crème de la crème, akkor hol élünk mi? Mindez ráadásul egészen rusztikus bájt kap a párnás Audiból házi kedvencével (lásd még: luxuskutya) naposcsibét osztogató szegénygyerekügyi tótumfaktum, és a tetteit kérlelhetetlenül számon kérő legfőbb ellenzéki erő elővezetésében. S e bájon túl még marad itt a nemzet előtt néhány nyitott kérdés is.
Vajon az olasz borral meglepett francia ambassadeur melyik széfjében őrzi a magyar nép vérin vett – kis híján nemes – itókáját? Átszámolta-e a hűtlen kezelésért feljelentést eszközlő DK kiló kenyérre a bor árát (ez nem nyitott: át). Követelmény-e szerte a művelt világban, hogy a szegénységügyi potentát minimális jó ízléssel, egyfajta mértéktartással rendelkezzék? De legfőként, lehetne-e egyszer az életben egy olyan átlagnyugdíj körüli közpénztétel, amelyről ne azonnal és zsigerből hazudna valamit Magyarország kormánya?
