Kezdjük ismét azzal, hogy a versenynek Budapest tényleges irányítása szempontjából szinte semmi jelentősége, lévén a főpolgármesterség nagyjából üres poszt, és még tovább üresítené a parlamenti kétharmad, ha netán az ellenzék szerezné meg. De az is világos, hogy mennyi mindent jelenthetett volna az Orbán-rezsim ellenzékének, ha a jelöltjük lenyomja Tarlóst, és még behúzzák a kerületi polgármesterek többségét is; vagy legalább kicsivel több szavazatot szereznek a fővárosban, mint a Fidesz. Nemcsak pár pozícióról, némi pénzről és (szerény) karrierlehetőségekről beszélünk – ez a kerületekben akár még össze is jöhet –, hanem a felmérhetetlen hatású pozitív üzenetről, hogy le lehet verni Orbánt. Ceterum censeo: a budapesti választói preferenciák ismeretében erre még sansz is lett volna.
Hogy ezt – vagyis találni egy darab személyt, aki vissza tud szólni Orbánéknak, miközben a lehetőségeihez mérten segíti az ellenzék őt támogató pártjait (személyében testesíti meg a demokratikus erényeket! – mint Semjén Zsolt a kereszténydemokráciát) – miért nem sikerült megtenni, annak hosszú sora van. De a rossz analízisek és az azokból következő rossz politikai döntések, az önbecsapások és mások – a reménybeli partnerek – becsapásának történetét újra felmondani nem túl sok értelme lenne. Emlékezzünk rá: szűk egy évvel ezelőtt életképes megoldásnak tűnhetett Bajnai Gordon jelölése, ami akkor leginkább azért nem jött össze, mert Bajnai magasabbra tört, miniszterelnök akart lenni – pedig innen, az idő jelen pontjáról ez a lehetőség kifejezett áldásnak tűnne. Nem segített a dolgon később az sem, hogy az MSZP a széles körben alkalmatlan Horváth Csabát nyomta, ahogy az sem, hogy Bajnai a minap végleg vette a kalapját. Pártjának relatíve jó szereplése az európai parlamenti választáson jórészt neki volt köszönhető, és az Együtt emiatt lehetett erős partner az ellenzéki tárgyalásokon: miközben Bajnai miatt még egyszer az Együtt–PM-re szavazni nem fog senki. (És hát akkor mi miatt kéne? – merül fel a kérdés.) És így tovább, egészen Falus Ferenc előtalálásáig – aminek abszurditásáról a múlt héten emlékeztünk meg.
De még Falus eltüntetését sem sikerült zökkenőmentesen lebonyolítani – amit lapunk egyébként továbbra is, múlt heti önmagával teljes harmóniában helyes kármentő lépésnek tart. Kedd délutáni lapzártánkkor a budapesti MSZP Bokros Lajos támogatása mellett tette le a garast, míg a párt országos szervezete Falus Ferenc visszalépésével ugyan egyetértett (vagy nem), de Bokros Lajos mögé nem kíván feltakarni; miközben egy új, teljesen saját, teljesen MSZP-s jelöltet sem talált fel. Érdeklődve várjuk, mi lesz ennek a logikai fejtörőnek a megoldása, és mire biztatja majd a választókat a demokratikus ellenzék úgymond vezető ereje. A PM ugyancsak nem támogatja Bokrost, legközelebbi harcostársa és pártszövetségese, az Együtt viszont igen; és elkezdődött a felelősség nem túl jó hangulatú tologatása is. (Te hoztad Falust, nem, de igen, jó, de neked is tetszett, jó, de akkor miért léptetted vissza, nem én léptettem vissza, hanem ő saját magát, és különben is, te is egyetértettél avval, hogy léptessem vissza et cetera, et cetera.)
Bokros Lajos pedig, aki azon kívül, hogy összeszedett ötezer ajánló aláírást és bejelentkezett a versenybe, semmit nem tett érte, a legerősebb ellenzéki főpolgármester-jelölt lesz. Nem kellett ármánykodnia, gesztusokat tennie, ígérgetnie a baloldali pártoknak, a jelöltség voltaképpen az ölébe hullott. Minden szervezeti háttér nélkül is jobban szerepelt a felmérésekben Falusnál és a többi, minimális vagy kimutathatatlan támogatottságú próbálkozónál, az LMP és a Fodor-párt outsidereit is beleértve.
| ||
Ezt az előnyt pusztán a neve biztosította számára. Pedig a bajszos pénzügyminiszter aktív korában általános gyűlöletnek örvendett (csomagja bejelentésekor 9 százalékos negatív rekordon állt a „népszerűsége”); ténykedését csak évek múltán tanulta meg elismerni a magyar lakosság legalább minimális, belátásra képes része. A jelek szerint máig kitartó nimbuszát 1995. március 12-i, 25 pontos válságkezelési cselekvési terve, majd ennek részleges végrehajtása alapozta meg. A csomagjában is szereplő főbb elemek bevezetését ugyan már elődje, Békesi László minisztersége alatt sürgette a Pénzügyminisztérium, de ahhoz, hogy a Horn-kormány meghozza a rövid távon súlyos politikai veszteséggel járó intézkedéseket, kellett Bokros bevállalós, konok személyisége (a fenyegető, és már a miniszterelnök számára is látótávolságba került fizetésképtelenség is sokat segített). A stabilizációs program aztán nemcsak az ország pénzügyi egyensúlyát állította helyre, de – még alaposan fellazított formájában is – megalapozta a következő pár év növekedését. Bokros viharos, alig egyéves pénzügyminiszterségének eredményességét az is igazolta, hogy az MSZP nem a megszorítások miatt veszítette el az 1998-as választást – még ha a Fidesz, feledve első, a csomagot támogató nyilatkozatát, Bokrost elhordta minden nemzetnyomorítónak is. (A Fidesz eme retorikai fordulata volt a nyitánya a gazdaságról szóló racionális beszédet ellehetetlenítő, máig tartó jobboldali szociális demagógiának.) Pedig Bokros csak félmunkát végzett. Amikor programjának másik lényeges részébe, a strukturális reformokba fogott volna (elsőként a „szakszervezeti ihletettségű” társadalombiztosítás radikális átalakításába), az MSZP balszárnya bekeményített – ő pedig a helyzet reménytelenségével szembesülve lemondott.
A jobboldalon még évekig vele riogatták a gyerekeket, a túlfélen viszont ő lett a valódi, hosszú távú előnyökért akár rövid távú népszerűségvesztést is vállaló politikus mintája, akinek nemcsak ad hoc ötletei, hanem elvei is vannak. A maga korában pökhendinek, kekknek minősített magatartása is tántoríthatatlan bátorsággá nemesült a nemzet egy részének emlékezetében (nehéz is elfelejteni, amikor a nyílt placcon állt le vitatkozni több ezer ellene – és a tandíj ellen – tüntető diákkal; ennyi kurázsit azóta se szedett össze egyetlen közéleti szereplő sem). Pedig, ismételjük, életmentő pénzügyi stabilizációs programján túl csodát ő sem tudott tenni. És ilyen programot azóta mások is végigcsináltak: nemcsak Bajnai Gordon, de, ki hinné, Veres János is (utóbbi teljesítményét némileg beárnyékolja, hogy a saját korábbi hülyeségeit kellett szélsebesen rendbe tennie). Bokros e dicsét (amit eleve csak a társadalom egyik, talán nem is a nagyobbik része érzékelt) később elhalványította összeszövetkezése a leszálló ágban lévő MDF-fel. De ezt az akkor már kívülről-belülről szétvert, a vezetői elleni koncepciós perek árnyékában szédelgő pártot is az 5 százalékos küszöb fölé tudta taszigálni a 2009-es európai parlamenti választáson – csupán azzal, hogy a nevét adta a kísérlethez.
EP-képviselői munkássága mély nyomot sem itthon, sem Strasbourgban nem hagyott – Bokros, a politikus nagyjából ma is 1995-ös politikai tőkéjéből él. És úgy tűnik, ennyi még mindig elég: legalábbis ahhoz, hogy ő legyen Tarlós első kihívója. Lassan két évtized elteltével is többen bíznak benne, mint a demokratikus oldal bármely más jelöltjében. Pedig az általa most megpályázott poszton közpolitikai, szakmai ügyekbe, a város vezetésébe, gazdálkodásába akkor sem lenne valódi beleszólása, ha netán nyerne. (Ebből a szempontból éppenséggel édes mindegy, hogy Bokros történetesen a magántulajdonon alapuló piacgazdaság, vagyis a kapitalizmus feltétlen, nyílt és következetes híve. Népnyúzó, szívtelen neoliberális, avagy a globális nagytőke karvalyszármazású ügynöke, ahogy bal- és jobboldali ellenfelei gyalázni szokták.) Viszont főpolgármesterként olyan politikusi erényekre lenne szüksége, amelyek birtoklásáról eddig még nem sűrűn tett bizonyságot: saját párt nélkül, politikai magánzóként neki kéne nemcsak arcot adnia az Orbán-rezsim ellenzékének, de valami ésszerű összjátékba terelni őket legalább a fővárosban. Miközben hirtelen fölemelkedése ennek az ellenzéknek a közös, nagy kudarca – és pont annyira nőtt is a szívükhöz Bokros, mint ez a kudarc.
Ha nem is veri meg Tarlóst, és csak arra lesz képes, hogy a puszta jelenlétével több ellenzéki szimpatizánst vegyen rá a részvételre a választáson, mint Falus, s ezzel a fenti pártok egyéb budapesti jelöltjei is több szavazatot kasszírozzanak, már megtette a magáét.
De a mostani ellenzék agóniáját mindenképpen meghosszabbította.
