A liberalizmus védelmében

Az általános hülyítés közepette kétharmadnyi újságoldal erejéig legalább jelezni szeretnénk, hogy annak, amit az agitprop fröcsögése liberalizmusnak tételez, és ami ellen ádáz, mondhatni univerzális jelentőségű harcot folytat, semmi köze a liberalizmushoz mint eszmerendszerhez.

Ettől függetlenül a kormány harca valóban a liberalizmus öröksége ellen folyik, amennyiben e háború célja az egyének, valamint a különféle (politikai, művelődésbeli, életmódbeli) alapon szerveződő társadalmi csoportok autonómiájának a felszámolása (például úgy, hogy a nemzet ellenségeinek nyilvánítják őket), továbbá a liberális demokrácia politikai, társadalmi és gazdasági berendezkedésének a fölszámolása annak érdekében, hogy az uralkodó politikai erő és annak megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezetője korlátlan, a társadalmi élet legapróbb zugait is ellenőrizni képes hatalmat építsen ki, illetve azt megtartsa.

Az a dühödt fenyegetőzés, az a mind leplezetlenebb – és belátható időn belül borítékolhatón a fizikai erőszakig is eljutó (sőt egyes esetekben már eljutott) – agresszió, amit kormányzati és hozzá közeli tényezők a más véleményűekkel, másként gondolkodókkal szemben megengednek maguknak, igazából nem más, mint az 1867-es kiegyezés után mind erősebb, az 1918 után mind fenyegetőbb, a két világháború között pedig a tragédiáig hiszterizált zsidózás folytatása más eszközökkel. Vagy csak részben más eszközökkel: ezen a tájékon a zsidó a mélynemzeti fölfogásban sohasem csupán az izraelita vallásúakat, vagy az ilyen felmenőkkel rendelkezőket, hanem mindenki mást is jelentett (a zsidóbérencet, illetve, modern kori kifejezéssel a „brüsszelit”, a „liberálist”, a „globalistát” a „genderőrültet”, a Soros-hálózatost). Mindenkit, aki megkérdőjelezte azt a nemzeti lét megóvására alapozott legitimációs konstrukciót, amellyel az ilyesfajta politikai erők a tetteiket és hatalomvágyukat igazolni kívánták mindenkor – a hatalom közelébe sem került Istóczy Győzőtől a Horthy-korszak ideológusain át Csurka Istvánig vagy Orbán Viktor kiscserkészeiig. De említhetnénk a létezett szocializmus néhány műveltkedő káderét is, akik a liberalizmustól éppúgy féltették a „munkáshatalmat”, mint Csurka (meg néhány ún. „írófejedelem”) a nemzettest tisztaságát, vagy mint Orbán a nemzet (azaz a saját) szuverenitását.