A szerk.

Az aggodalom határai

A szerk.

Aki aggódik Németországért, nem ok nélkül érez így.

Alice, a „német alternatíva” kancellárjelöltje nem Csodaországból, hanem az elmúlt években enyhe recesszióba csúszott, az idén legfeljebb fél százalékkal, jövőre pedig esetleg jó 1 százalékkal növekvő gazdasággal küszködő Németországból látogatott magyar földre. A találkozóval kapcsolatos poénok ismertek; viszont kétséges, hogy a magyar miniszterelnök pluszt hozhatott számára Németországban, ahol a közvélemény Orbánra mégiscsak az Európai Unió számkivetettjeként tekint. A közvéleményből persze számítsunk le minden ötödik szavazót, akik jó ideje kitartanak Alice Weidel – a Fidesznél azért talán mérsékeltebb – szélsőjobboldali pártja mellett. Esetükben törzsközönségről beszélhetünk, miközben a választók nagy többsége valamelyik polgári középpártot támogatja, és ettől még a durva iszlamista merényletek sorozata sem tántorította el.

Abban viszont kevesen kételkednek, hogy a bevándorláspolitika reformra szorul. Kérdés, milyen mértékben. Alice Weidel pártja, az AfD például „remigrációról” beszél. Ellenfelei szerint ez mindenkit fenyeget, aki valamikor is külföldről érkezett Németországba, de alighanem korrektebb a pártprogramot idézni, amely a politikai menekültként nem elismerteket sürgősen kitoloncolná az országból, az útlevél nélkül érkezőket pedig már a határon feltartóztatná.

Nem sokkal kíméletesebb ennél a kereszténydemokrata párt, a CDU elképzelése, amely más uniós országokon keresztül érkező menedékkérőket küldene vissza nyomban oda, ahonnan éppen jöttek, és megszüntetné azt a lehetőséget, hogy valaki csak azért maradhasson Németországban, mert a hazájában – annak zavaros viszonyai miatt – veszély fenyegeti az életét. A szociáldemokrata párt, az SPD és a Zöldek ezeknél valamivel finomabb megszorításokat szeretnének, míg egyedül a Baloldal tart ki amellett, hogy inkább az eddiginél is nagylelkűbben kellene kezelni a migránsokat, elismerve például már önmagában a szegénységet is bevándorlásra és maradásra jogosító okként.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.