Az aggodalom határai

Aki aggódik Németországért, nem ok nélkül érez így.

Alice, a „német alternatíva” kancellárjelöltje nem Csodaországból, hanem az elmúlt években enyhe recesszióba csúszott, az idén legfeljebb fél százalékkal, jövőre pedig esetleg jó 1 százalékkal növekvő gazdasággal küszködő Németországból látogatott magyar földre. A találkozóval kapcsolatos poénok ismertek; viszont kétséges, hogy a magyar miniszterelnök pluszt hozhatott számára Németországban, ahol a közvélemény Orbánra mégiscsak az Európai Unió számkivetettjeként tekint. A közvéleményből persze számítsunk le minden ötödik szavazót, akik jó ideje kitartanak Alice Weidel – a Fidesznél azért talán mérsékeltebb – szélsőjobboldali pártja mellett. Esetükben törzsközönségről beszélhetünk, miközben a választók nagy többsége valamelyik polgári középpártot támogatja, és ettől még a durva iszlamista merényletek sorozata sem tántorította el.

Abban viszont kevesen kételkednek, hogy a bevándorláspolitika reformra szorul. Kérdés, milyen mértékben. Alice Weidel pártja, az AfD például „remigrációról” beszél. Ellenfelei szerint ez mindenkit fenyeget, aki valamikor is külföldről érkezett Németországba, de alighanem korrektebb a pártprogramot idézni, amely a politikai menekültként nem elismerteket sürgősen kitoloncolná az országból, az útlevél nélkül érkezőket pedig már a határon feltartóztatná.

Nem sokkal kíméletesebb ennél a kereszténydemokrata párt, a CDU elképzelése, amely más uniós országokon keresztül érkező menedékkérőket küldene vissza nyomban oda, ahonnan éppen jöttek, és megszüntetné azt a lehetőséget, hogy valaki csak azért maradhasson Németországban, mert a hazájában – annak zavaros viszonyai miatt – veszély fenyegeti az életét. A szociáldemokrata párt, az SPD és a Zöldek ezeknél valamivel finomabb megszorításokat szeretnének, míg egyedül a Baloldal tart ki amellett, hogy inkább az eddiginél is nagylelkűbben kellene kezelni a migránsokat, elismerve például már önmagában a szegénységet is bevándorlásra és maradásra jogosító okként.