A szerk.

Az aggodalom határai

A szerk.

Aki aggódik Németországért, nem ok nélkül érez így.

Alice, a „német alternatíva” kancellárjelöltje nem Csodaországból, hanem az elmúlt években enyhe recesszióba csúszott, az idén legfeljebb fél százalékkal, jövőre pedig esetleg jó 1 százalékkal növekvő gazdasággal küszködő Németországból látogatott magyar földre. A találkozóval kapcsolatos poénok ismertek; viszont kétséges, hogy a magyar miniszterelnök pluszt hozhatott számára Németországban, ahol a közvélemény Orbánra mégiscsak az Európai Unió számkivetettjeként tekint. A közvéleményből persze számítsunk le minden ötödik szavazót, akik jó ideje kitartanak Alice Weidel – a Fidesznél azért talán mérsékeltebb – szélsőjobboldali pártja mellett. Esetükben törzsközönségről beszélhetünk, miközben a választók nagy többsége valamelyik polgári középpártot támogatja, és ettől még a durva iszlamista merényletek sorozata sem tántorította el.

Abban viszont kevesen kételkednek, hogy a bevándorláspolitika reformra szorul. Kérdés, milyen mértékben. Alice Weidel pártja, az AfD például „remigrációról” beszél. Ellenfelei szerint ez mindenkit fenyeget, aki valamikor is külföldről érkezett Németországba, de alighanem korrektebb a pártprogramot idézni, amely a politikai menekültként nem elismerteket sürgősen kitoloncolná az országból, az útlevél nélkül érkezőket pedig már a határon feltartóztatná.

Nem sokkal kíméletesebb ennél a kereszténydemokrata párt, a CDU elképzelése, amely más uniós országokon keresztül érkező menedékkérőket küldene vissza nyomban oda, ahonnan éppen jöttek, és megszüntetné azt a lehetőséget, hogy valaki csak azért maradhasson Németországban, mert a hazájában – annak zavaros viszonyai miatt – veszély fenyegeti az életét. A szociáldemokrata párt, az SPD és a Zöldek ezeknél valamivel finomabb megszorításokat szeretnének, míg egyedül a Baloldal tart ki amellett, hogy inkább az eddiginél is nagylelkűbben kellene kezelni a migránsokat, elismerve például már önmagában a szegénységet is bevándorlásra és maradásra jogosító okként.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Ilyen az, amikor Zelenszkij mutogat Orbánra

Az ukrán elnök nem a magyaroknak üzent, amikor Orbánt fenyegette, hanem a saját szavazóinak, akik választ kérnek arra, miért nem harcolta még ki a pénzügyi mentőcsomagot az Európai Uniótól. De a magyar miniszterelnököt amúgy is Putyin ügynökének tartják az ukránok – így nem bánják, ha csúnyán beszélnek róla.

Tiborcz Istvánhoz köthető üzleti kör szerzett meg egy elárverezett belvárosi állami palotát

A korábban állami intézményeknek helyet adó V. kerületi paloták nagyléptékű kiárusításának részeként talált gazdára a Szabadság térhez közeli patinás épület: ki­kiáltási áron, 6,5 milliárdért kerülhet egy Tiborcz Istvánhoz köthető üzleti körhöz. Előzőleg a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egy kazah befektetőnek adott el egy értékes lipótvárosi palotát 5,6 milliárd forintos kikiáltási áron.

Nem elég német

Szigorúan véve nem életrajzi film ez az alkotás, minden fontosabb sorsfordulat benne van ugyan, de a rendező ambíciója nagyobb: újraértelmezné a Kafkáról kialakult, őt egyfajta komor vátesznek kijáró áhítattal megalkotott képet – az életművet nem átértékelve, hanem átélhető kontextusba helyezve.

Kinyíltak a hóvirágok

A gyerekek a fal felé fordították a lakásban azokat a fényképeket, amelyeken felnőttként láthatók. Vannak emlékeik abból az életükből, naggyá lett bútoraik, tárgyaik is folyton gondot okoznak nekik. Látták magukat a tükörben, megvan az élmény, ahogy elérhetetlenné válik a felső polc, de nehezükre esik az emlékezés.

Hunn, új legenda?

A tárlat fő kérdése nem az, hogy milyenek voltak ténylegesen a hunok. Inkább az 1500 éve folyamatosan létező, izgalmas, zavarba ejtő és örökké változó Attila-legenda kusza szövevénye bontakozik ki előttünk.

Irigységmonológ

A zenés darab egy, a „semmi közepén” lévő buszmegállóban születő belső monológ. Akár a Forrest Gumpban, csak itt az elfogadás békéje helyén az elégedetlenség indulata áll. Hősünk, úgy tűnik, egyszer már járt ennél a kissé misztikus elágazásnál. Életé­nek első fele az egyik irányba elindulva nem vezetett sehová, és most, amikor ismét itt ül a megállóban, már nem biztos, hogy indul járat az ellenkező vonalon.