A szerk.

A logikus út

  • A szerk.
  • 2016.04.30 12:00

A szerk.

X: Deronjić, az Elnök azt kérdezi, hogy hány ezer?

Deronjić: Egyelőre úgy kettő, Elnök úr.

X: Kettő, Elnök úr.

D: De az éjszaka még több lesz. (…) Hall engem, Elnök úr?

X: Az elnök nem hallja magát, Deronjić, itt a közvetítő. (…) Deronjić, az Elnök azt mondja: „Az összes árut holnap tizenkettő előtt el kell helyezni a raktárakban.”

D: Rendben.

X: Deronjić, nem az ottani raktárakban, hanem valahol máshol.

Deronjić: Értettem.

X: Viszlát.

Radovan Karadžićot, a boszniai Szerb Köztársaság, a boszniai szerbek háborúval szerzett kváziállamának egykori államfőjét a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnöket vizsgáló Nemzetközi Törvényszék, az ICTY háromtagú tanácsa a múlt szerdán kihirdetett ítéletben bűnösnek találta háborús bűncselekmények különböző alakzataiban, köztük népirtásban is, és 40 év börtönbüntetésre ítélte. A börtönbüntetés mértékének nincs különösebb jelentősége: minthogy Karadžić 71 éves, ez gyakorlatilag életfogytiglant jelent a számára.

A vádirat négy eseménysorozat köré csoportosította a Karadžić terhére rótt cselekményeket. Ezek a következők voltak: a Kelet- és Nyugat-Bosznia kisvárosaiban, falvaiban 1992 tavaszától az év végéig folyó „etnikai tisztogatás”; Szarajevó ostromgyűrűbe vonása és lövetése 1992 és 1995 között; az ENSZ-katonák túszul ejtése 1995 májusában és végül a srebrenicai mészárlás 1995 júliusában.

Ezek közül egyedül a túszejtés nem szerepelt még a korábbi hágai ítéletekben, a többi esemény egyes résztvevőit a törvényszék már korábban bűnösnek találta különböző háborús bűnökben. Az ügyészség ezekben a korábbi eljárásokban – melyek természetesen más vádlottak szerepére és személyes, egyéni felelősségére koncentráltak – széles tudást és meggyőző bizonyítékokat halmozott fel a boszniai szerbek területszerző háborújának megannyi rettenetes momentumáról. A Prijedor környéki koncentrációs táborokról, ahol a foglyok halálra verése mindennapos gyakorlat volt, a fočai bordélyházról, ahol a boszniai szerb hadsereg tagjai bosnyák nőket kényszerítettek prostitúcióra, majd megölték őket, a Višegradnál élve elégetett vagy a híres hídról a Drinába lőtt bosnyák parasztokról, arról, hogy a Szarajevó köré vont szerb mesterlövészek és tüzérek hogyan gyilkolták a város civil lakóit.

A Karadžić felett ítélkező háromtagú tanács nem ment túl a korábbi ítéletek minősítésein, de nem is adta alább. Az 1992-es háborús bűnök elkövetői felett kimondott korábbi ítéletek nem állapították meg a népirtás tényállását: s ez alól a vádpont alól most Karadžićot is felmentették. A bírák sem korábban, sem most nem látták bizonyítva, hogy az elkövetőknek ott és akkor a bosnyák népcsoport teljes vagy részleges kiirtása lett volna a szándéka – azaz nem valósult meg a nép­irtás alanyi oldala. (Ezt józan ésszel annál is furcsább felfogni, mert a háború körülbelül 80 ezer bosnyák áldozatának jóval több mint a felét épp ebben a pár végzetes hónapban gyilkolták meg). Srebrenica esetében viszont a törvényszék már három jogerős ítéletben is megállapította a népirtás tényét: legutóbb 2015 januárjában, majd 2015 áprilisában, amikor jogerősen életfogytiglanra ítélte először Ljubiša Bearát és Vujadin Popovićot, majd Zdravko Tolimirt, a boszniai szerbek hadseregének három magas rangú parancsnokát. Ám a Karadžić-per ügyészeinek be kellett bizonyítaniuk azt is, hogy a vádlott is részese volt a srebrenicai tömeggyilkosságot kitervelő és végrehajtó bűnszövetkezetnek. S ne gondoljuk, hogy ez magától értetődő volt. A bírák végül annak a lehallgatott telefonbeszélgetésnek az alapján állapították meg Karadžić bűnösségét minden kétséget kizáróan, amelyet a boszniai szerb paraállam legfőbb ura Srebrenicába küldött személyes képviselőjével, Miroslav Deronjićtyal 1995. július 13-a estéjén folytatott. A bírák bizonyítottnak látták, hogy ebben a beszélgetésben az „áru” a Srebrenicából a város elfoglalása után buszokba zsúfolt, majd a közeli Bratunacba szállított bosnyák férfiakat jelenti, a „raktárak” pedig a kivégzőhelyek és tömegsírok kódja volt. Karadžić nemcsak tudott a srebrenicai bosnyák közösség férfi tagjainak kiirtásáról, de ő maga adott rá parancsot.

A hágai törvényszék lassan befejezi a munkáját; a nagy perek közül már csak a Ratko Mladićé vár a lezárására. Az ICTY első ítéletét 1996-ban hozta, s a bűnösök felelősségre vonása mellett nem titkolt célja volt az is, hogy valamiképpen hozzájáruljon a háború sebeinek begyógyításához, a bűnök feltárásával elősegítse a katarzist, a bűnök beismerését, a bocsánatkérést és a megbocsátást, az áldozatoknak és a túlélőknek pedig vigaszt és megkönnyebbülést adjon. Az áldozatok és a túlélők nevében bajosan nyilatkozhat bárki, s az elmúlt húsz évben azt is jól láttuk, hogy a hágai ítéleteken milyen könnyen lépnek túl és milyen könnyedén ignorálják őket a háború politikai örökösei, vagy épp milyen könnyedén használják őket politikai manipulációra. Tény az is, hogy a délszláv apokalipszis két lovasa, Franjo Tudjman horvát és Slobodan Milošević szerb elnök nem érte meg azt, hogy a bíróság mérlegre tegye az ő közvetlen felelősségüket is a több mint százezer, túlnyomórészt civil áldozat erőszakos haláláért. De ezzel együtt látjuk azt is, hogy Hága nélkül még ennyi esélyünk sem lenne. A törvényszék ítéleteiben, s közülük is eminensen a Karadžić-ítélet 2700 oldalán cáfolhatatlan élességgel rajzolódik ki a végsőkig vitt nacionalista patológia – a logikus út a gyilkos eszméktől és szavaktól az etnikai elvű állam megteremtésére irányuló politikai gyakorlaton át a tömeggyilkosságig. A tudás itt van velünk. A kérdés csak az, mire megyünk vele, hogy valaha megtanuljuk-e jól használni: mi, szerbek, horvátok, mindannyian kelet-európaiak.

Neked ajánljuk

Vértelenül

A „skót darab” – így emlegetik színházi körökben Shakespeare legrövidebb és egyik legvéresebb drámáját. Átkok, balszerencse, titokzatos balesetek kötődnek mind színpadi, mind filmes adaptációihoz, és változatos rítusok, amelyekkel távol lehet tartani a balsorsot.