Simán el tudnánk képzelni Lánczi András filozófus-rektorról – az értékekről, a gonoszról, a morálról, miegyebekről szóló megannyi lamentálása ismeretében –, hogy a jelenkori, rendszerszerű lopás köré nem cinizmusból varázsolt ideológiai keretet, hanem őszinte meggyőződésből. (Attól, hogy hite ráadásul kifizetődő is, tekintsünk el; istenem, történelmileg így alakult.) Ám e jóhiszeműségünket némileg megingatja a tételmondatokat („Csak azt akartam ezzel jelezni, hogy az államosítást ebben az országban nem lopásnak hívták 1948 után, a privatizálást sem szabad rablásnak nevezni 1988 után. Most is van egy szisztéma, amit kritizálhatnak, hogy korrupció, de én azt állítom, hogy ez egy politikai elképzelés végrehajtása.”) követő leplezetlen, ámbár zavarba ejtőn infantilis fenyegetőzés. „Lehet maffiaállamozni, de akkor ki fog nyílni a privatizációs doboz is, és fel lehet robbantani vele az egész huszonöt évet, amit rendszerváltásnak nevezünk” – baljósol Lánczi. Nota bene: már az első Orbán-kormány is jelentős erőfeszítéseket tett az 1990 utáni időszak fölrobbantására: Lánczi elődjének, Tellér Gyulának például éppen a „privatizációs doboz felnyitását” elősegítő „fehér könyv” összeállítása volt 1998-ban a feladata; és szegény feje tényleg mindent meg is tett, nem az ő hibája, hogy még csak pukkanás sem hallatszott.
A Lánczi-tézis reflektálatlansága némileg érthető. Biztosan sokan ismerik azt a furcsa érzést, amikor azért hagyunk szó nélkül nyilvánvaló butaságot, mert úgy véljük, ellenkező esetben szégyenletes érzéketlenségről, tapintatlanságról tennénk bizonyságot. Néhány kormánypárti politikus hasonló szellemű, önérzetes megnyilvánulása (még ha olykor primitívebb formában is, kábé így: „eddig ők loptak, most meg mi – és?”) viszont arra utal, hogy valójában kommunikációs rohamról van szó. A családtagoknak, rokoni és baráti köröknek le- és kiosztogatott javak, pozíciók rég elérték azt a kritikus pontot, amin túl a bevett lózungok (például „az lenne baj, ha valaki azért kerülne hátrányba a pályázatoknál, mert fideszes”) már nem szolgálnak elégséges magyarázatul. Ami hétköznapi szemmel gátlástalan, fékevesztett harácsolásnak tűnik, az ún. történelmi kontextusba emelve immár a haza függetlenségét (szabadságát!) biztosító nemzeti tőkésosztály helyzetbe hozásaként adható el. Kétségkívül jobban hangzik.
De a butaság ettől még butaság marad. A privatizáció a maga ellentmondásaival, igazságtalanságaival, visszaéléseivel együtt is a piacgazdaság megteremtésének eszköze volt. Arról lehetne és biztos kellene is értelmes vitát folytatni, hogy félrecsúszott-e (sokszor igen), vagy volt-e jó, azaz gazdasági szempontból hatékony alternatívája (inkább nem) és így tovább. Megjegyeznénk, hogy erről számos remek, a tárgyat a legkülönbözőbb nézőpontból vizsgáló tanulmány született eddig is (hogy hirtelenjében csak két, egymástól gyökeresen eltérő szemléletű szerzőt említsünk, Szalai Erzsébettől és Laky Mihálytól) – éppen csak olvasni kellene többet. Azt sem mondhatnánk egyébként, hogy a „vagyonátjátszásból” az akkor hamvasnak tartott fideszesek teljesen kimaradtak volna, még ha „konzervatív” körökben erre biztosan nem illik is emlékezni manapság. (Pedig tanulságos lenne föleleveníteni az akkori, utólag túlzás nélkül látnokinak minősíthető fideszes kommentárokat arról, hogy e vagyon kezeléséről mit tartottak jó néhányan a párton belül.)
De van, amit nem lehet. Nem lehet az állami tulajdonú, sok esetben éppen hogy agonizáló üzemek magánosítását összemosni például azzal, hogy a Magyarország fejlesztésére szánt uniós források, vagy a hazai adóforintok egy részét személyre szabott közbeszerzések révén nyúlják le (mondván, ez is lopás, az is lopás). Vagy egyenlőségjelet tenni a diktatúrából éppen kikecmergő, és a gazdasági csőddel farkasszemet néző ország nehézségei és a közé, hogy a minél zökkenőmentesebb személyes gyarapodás érdekében a kormánypárt lebontja a köztársaság intézményrendszerét. Ez több puszta hazugságnál vagy kóros butaságnál. Egyelőre mi is csak keressük rá a megfelelő kifejezést.
