A szerk.

A lopás nem is lopás

A szerk.

A HVG-ben megjelent Lánczi András-féle korrupcióértelmezés szerint ami a szemünk előtt zajlik, az 1. nem az ország el- és szétlopása, a magyar jövő ellehetetlenítése, hanem egy politikai elképzelés végrehajtása, jelesül a nemzeti burzsoázia megteremtésére tett kísérlet, és 2. különben is, ha ez lopás, akkor az 1945 utáni államosítás és az 1989 utáni privatizáció is ugyanilyen lopás volt.

Simán el tudnánk képzelni Lánczi András filozófus-rektorról – az értékekről, a gonoszról, a morálról, miegyebekről szóló megannyi lamentálása ismeretében –, hogy a jelenkori, rendszerszerű lopás köré nem cinizmusból varázsolt ideológiai keretet, hanem őszinte meggyőződésből. (Attól, hogy hite ráadásul kifizetődő is, tekintsünk el; istenem, történelmileg így alakult.) Ám e jóhiszeműségünket némileg megingatja a tételmondatokat („Csak azt akartam ezzel jelezni, hogy az államosítást ebben az országban nem lopásnak hívták 1948 után, a privatizálást sem szabad rablásnak nevezni 1988 után. Most is van egy szisztéma, amit kritizálhatnak, hogy korrupció, de én azt állítom, hogy ez egy politikai elképzelés végrehajtása.”) követő leplezetlen, ámbár zavarba ejtőn infantilis fenyegetőzés. „Lehet maffiaállamozni, de akkor ki fog nyílni a privatizációs doboz is, és fel lehet robbantani vele az egész huszonöt évet, amit rendszerváltásnak nevezünk” – baljósol Lánczi. Nota bene: már az első Orbán-kormány is jelentős erőfeszítéseket tett az 1990 utáni időszak fölrobbantására: Lánczi elődjének, Tellér Gyulának például éppen a „privatizációs doboz felnyitását” elősegítő „fehér könyv” összeállítása volt 1998-ban a feladata; és szegény feje tényleg mindent meg is tett, nem az ő hibája, hogy még csak pukkanás sem hallatszott.

A Lánczi-tézis reflektálatlansága némileg érthető. Biztosan sokan ismerik azt a furcsa érzést, amikor azért hagyunk szó nélkül nyilvánvaló butaságot, mert úgy véljük, ellenkező esetben szégyenletes érzéketlenségről, tapintatlanságról tennénk bizonyságot. Néhány kormánypárti politikus hasonló szellemű, önérzetes megnyilvánulása (még ha olykor primitívebb formában is, kábé így: „eddig ők loptak, most meg mi – és?”) viszont arra utal, hogy valójában kommunikációs rohamról van szó. A családtagoknak, rokoni és baráti köröknek le- és kiosztogatott javak, pozíciók rég elérték azt a kritikus pontot, amin túl a bevett lózungok (például „az lenne baj, ha valaki azért kerülne hátrányba a pályázatoknál, mert fideszes”) már nem szolgálnak elégséges magyarázatul. Ami hétköznapi szemmel gátlástalan, fékevesztett harácsolásnak tűnik, az ún. történelmi kontextusba emelve immár a haza függetlenségét (szabadságát!) biztosító nemzeti tőkésosztály helyzetbe hozásaként adható el. Kétségkívül jobban hangzik.

De a butaság ettől még butaság marad. A privatizáció a maga ellentmondásaival, igazságtalanságaival, visszaéléseivel együtt is a piacgazdaság megteremtésének eszköze volt. Arról lehetne és biztos kellene is értelmes vitát folytatni, hogy félrecsúszott-e (sokszor igen), vagy volt-e jó, azaz gazdasági szempontból hatékony alternatívája (inkább nem) és így tovább. Megjegyeznénk, hogy erről számos remek, a tárgyat a legkülönbözőbb nézőpontból vizsgáló tanulmány született eddig is (hogy hirtelenjében csak két, egymástól gyökeresen eltérő szemléletű szerzőt említsünk, Szalai Erzsébettől és Laky Mihálytól) – éppen csak olvasni kellene többet. Azt sem mondhatnánk egyébként, hogy a „vagyonátjátszásból” az akkor hamvasnak tartott fideszesek teljesen kimaradtak volna, még ha „konzervatív” körökben erre biztosan nem illik is emlékezni manapság. (Pedig tanulságos lenne föleleveníteni az akkori, utólag túlzás nélkül látnokinak minősíthető fideszes kommentárokat arról, hogy e vagyon kezeléséről mit tartottak jó néhányan a párton belül.)

De van, amit nem lehet. Nem lehet az állami tulajdonú, sok esetben éppen hogy agonizáló üzemek magánosítását összemosni például azzal, hogy a Magyarország fejlesztésére szánt uniós források, vagy a hazai adóforintok egy részét személyre szabott közbeszerzések révén nyúlják le (mondván, ez is lopás, az is lopás). Vagy egyenlőségjelet tenni a diktatúrából éppen kikecmergő, és a gazdasági csőddel farkasszemet néző ország nehézségei és a közé, hogy a minél zökkenőmentesebb személyes gyarapodás érdekében a kormánypárt lebontja a köztársaság intézményrendszerét. Ez több puszta hazugságnál vagy kóros butaságnál. Egyelőre mi is csak keressük rá a megfelelő kifejezést.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.