A szerk.

A második legvidámabb barakk

A szerk.

Célba ért Huliak! Mellbedobással, de sportnyelven szólva az is szépen csillog.

A múlt héten Peter Pellegrini szlovák államfő az elnöki palotában (a pozsonyi Grassalkovich-kastélyban) fogadta Rudolf Huliakot, a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) renegátjainak főalakját, s e fogadáson mindkettejük nagy megelégedésére alakultak a dolgok: Huliakból sportminiszter lett!

Nem ez az első alkalom, hogy a kortárs szlovák nácizmus e sötét behemótja tárcára mozdul a homályból, Robert Fico miniszterelnök már a 2023-as választások után minisztert szeretett volna fabrikálni belőle, akkor éppen környezetvédelmit, mert Huliak ahhoz is nagyon ért. Ám a cudar Zuzana Čaputová akkori köztársasági elnök visszautasította a kinevezését, mindenféle disznóságokra hivatkozva, melyek közül az, hogy nevezett jogerős rémhírterjesztő, még a finomabbak közé tartozott. Aztán persze Čaputová szedte a sátorfáját, de Pellegrini érkeztével sem fordult jobbra semmi – Huliak egy kicsit el lett felejtve.

Ezt bizonnyal borúsan észlelvén, Huliak újra igyekezett hallatni magáról, hisz’ parlamenti képviselőnek és a kétezerötszáz lelkes Očová (Nagyócsa) polgármesterének lenni nem akkora muri, mint miniszternek. Csak hát az SNS elnökének, Andrej Dankónak más favoritjai voltak, ezért Huliak borította a csónakot. Egy kezünkön megszámlálható két hívével otthagyta a pártot, s megalapította a Nemzeti Koalíció nevű formációt, melybe ugyan a családjából sem lépett be mindenki, de hivatkozni lehetett rá. Ilyen minőségében Huliak aztán a Smerből (Fico pártja), a Hlasból (Pellegrini pártja) és az SNS-ből álló kormánykoalíció zsarolásával múlatta leginkább az idejét, s hogy nem is sikertelenül, azt leginkább Robert Fico a tárgyban végzett instanciázása bizonyította. Huliak nem kertelt, miniszter akarok lenni, mondta, s azt mondták neki, hogy jóvan’, csak szlovákul.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.