A szerk.

A mindentudás sikolya

A szerk.

Kedden este hatkor, lapzártánk végső szakaszában az az utolsó hír, hogy a rendőrség „arra kéri” a Margit híd tüntetőit, hogy engedjék át a villamost. A tüntetők – maroknyian – azt mondják, hogy nem.

Vajon mire számítanak? Csodára? Hogy erősítés érkezik? Hogy újabb erők csatlakoznak hozzájuk? Befutnak az írók, zenészek, a komplett „kreatív ipar”? Újabb robogós csoport érkezik, mint délután háromkor, amikor levonultak az Erzsébet hídról? Vagy egyszerűen csak úgy vannak vele, hogy ez nem lehet, ez nem maradhat így, itt mégis történnie kell valaminek?

Tudják jól, hogy délután az Országgyűlés mindenféle nehézség nélkül fogadta el a 24 óra leforgása alatt előrántott, áthajtott, lepecsételt új katatörvényt. Tudják azt is, hogy az Országgyűlés ugyanilyen simán fogadna el bármit, amit „a kormány” éppen kitalál. S tudják azt is pontosan, hogy mire vezettek az előző ún. Fidesz-kormányok alatt nagyszínpaddal, hangosításokkal, sztárkonferansziékkal megtartott, jóval nagyobb létszámú tüntetések, választási nagygyűlések. Alkalmasint tudják azt is, hogy mennyit változott a társadalmi közeg, mondjuk, a taxisblokád ideje óta. S az is tiszta nekik, hogy nem csupán annyi a különbség az akkor és a most között, hogy akkor minden hidat, bevezető utat, istennyilát lezártak, most pedig a taxisok a törvény kivételezettjei lettek, bár nem nagyon tetszik nekik, hogy csak 12 millió forintig áfamentesek. S nem is csak annyi a különbség, hogy amikor legtöbben voltak ma a hidakon, akkor sem voltak kétezren, plusz még Szegeden százan, Debrecenben jó ha kétszázan. Tudják azt is nyilván, hogy az elmúlt tizenkét évben ez a társadalom nem állt ki egyik éppen tiltakozó csoportjáért sem, de minden ilyen kiálló csoportnak, egyénnek voltak szimpatizánsai: egy másik szűk társadalmi csoport, amely valamiért – szakmai, lelki, politikai okokból – amúgy is közel állt hozzájuk. Akiknek majdnem annyira fájt. Melléjük állt a következő hír befuttáig a függetlenségét még tartani képes sajtó, aztán mindenki ment békével – megőrizve tiltakozásuk méltóságát. Valójában megveretve.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.