A szerk.

A mindentudás sikolya

A szerk.

Kedden este hatkor, lapzártánk végső szakaszában az az utolsó hír, hogy a rendőrség „arra kéri” a Margit híd tüntetőit, hogy engedjék át a villamost. A tüntetők – maroknyian – azt mondják, hogy nem.

Vajon mire számítanak? Csodára? Hogy erősítés érkezik? Hogy újabb erők csatlakoznak hozzájuk? Befutnak az írók, zenészek, a komplett „kreatív ipar”? Újabb robogós csoport érkezik, mint délután háromkor, amikor levonultak az Erzsébet hídról? Vagy egyszerűen csak úgy vannak vele, hogy ez nem lehet, ez nem maradhat így, itt mégis történnie kell valaminek?

Tudják jól, hogy délután az Országgyűlés mindenféle nehézség nélkül fogadta el a 24 óra leforgása alatt előrántott, áthajtott, lepecsételt új katatörvényt. Tudják azt is, hogy az Országgyűlés ugyanilyen simán fogadna el bármit, amit „a kormány” éppen kitalál. S tudják azt is pontosan, hogy mire vezettek az előző ún. Fidesz-kormányok alatt nagyszínpaddal, hangosításokkal, sztárkonferansziékkal megtartott, jóval nagyobb létszámú tüntetések, választási nagygyűlések. Alkalmasint tudják azt is, hogy mennyit változott a társadalmi közeg, mondjuk, a taxisblokád ideje óta. S az is tiszta nekik, hogy nem csupán annyi a különbség az akkor és a most között, hogy akkor minden hidat, bevezető utat, istennyilát lezártak, most pedig a taxisok a törvény kivételezettjei lettek, bár nem nagyon tetszik nekik, hogy csak 12 millió forintig áfamentesek. S nem is csak annyi a különbség, hogy amikor legtöbben voltak ma a hidakon, akkor sem voltak kétezren, plusz még Szegeden százan, Debrecenben jó ha kétszázan. Tudják azt is nyilván, hogy az elmúlt tizenkét évben ez a társadalom nem állt ki egyik éppen tiltakozó csoportjáért sem, de minden ilyen kiálló csoportnak, egyénnek voltak szimpatizánsai: egy másik szűk társadalmi csoport, amely valamiért – szakmai, lelki, politikai okokból – amúgy is közel állt hozzájuk. Akiknek majdnem annyira fájt. Melléjük állt a következő hír befuttáig a függetlenségét még tartani képes sajtó, aztán mindenki ment békével – megőrizve tiltakozásuk méltóságát. Valójában megveretve.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.