A rágalmak ára

2004 elején az erejét próbálgató Jobbik környékéről valamelyik csökkentértelmű följelentette a Magyar Narancsot tiltott önkényuralmi jelkép használata miatt, mivel Visszhang rovatunk kritikai értékeléseinél „vörös csillagokat” használtunk. Néhány évvel később dohány­ipari termék tiltott reklámozása miatt mószerolta be lapunkat a hatóságoknál valamely dohányzásellenes szervezet hibbant alakja, mivel egy moziajánlónkat Huszár „Pufi” Károly (1884–1943?) olyan fotójával illusztráltuk, amelyen a híres színész-kupléénekes az egyik kezében pipát tart. Elmarasztaló következménye egyik „ügynek” sem lett, ám mindkét esetben értékes munkaórákat rabolt el az ezekkel való foglalatosság. Nemcsak szerkesztőségünktől (hosszas, meggyőző indoklást kellett készítenünk arról, miért nem dohányreklám az archív fénykép), hanem az első esetben például a rendőrségre beidézett nyomdaigazgatótól is, aki vallomásában kifejtette és a kellő iparági kódokkal kétségbevonhatatlanul igazolta, hogy a közlönyünkben használt csillag színe piros – esetenként narancssárga –, de semmiképp se vörös. De dolgoztatta a hülyeség a kőbányai rendőrőrs illetékes osztályá­nak nyomozóit is, ők ehelyett foglalkozhattak volna például kiemelt és igazi feladatukkal, a pedofília üldözésével is.

Ezek persze pimf ügyek voltak, tulajdonképpen elő sem hozzuk őket, ha nem olvassuk a keddi Magyar Nemzetben azt, hogy a Fővárosi Főügyészség a törvényességi ellenőrzése végén arra jutott, hogy a Norvég Civil Támogatási Alaptól (NCTA) „érkező pénzek elosztásában közreműködő három magyar civil szervezet működése teljesen megfelel a hazai jogszabályoknak”. (A napilap értesülését a főügyészség szóvivője is megerősítette.)

 

Fotó: MTI

Egy éve indult az érintett civil szervezetek elleni kormányzati akció. Bosszúból egyébiránt, az orbánizmusra oly jellemző módon. Norvégia ugyanis felfüggesztette 142 millió euró fejlesztési támogatás kifizetését amiatt, hogy a magyar kormány egyoldalúan átalakította a pénzek elosztásával foglalkozó állami szervezetrendszert. A választások után ezért Lázár János azzal állt elő, hogy az Ökotárson keresztül valójában az LMP rejtett pártfinanszírozása zajlik. (Az illetékes norvég miniszternek írt levelében – feltehetően az irónia szándékával – meg is jegyezte, a címzett biztosan örül az LMP parlamentbe jutásának.) Miután ez az állítás gyorsan megdőlt, Lázárék váltottak, és a „balliberális”, „kormányellenes szervezetek” részrehajló támogatásával vádolták az NCTA-pénzek szétosztását koordináló civil szervezeteket. Sőt, Csepreghy Nándor helyettes államtitkár – a Lázár utáni „ügygazda” – egy belső ellenőrzési jelentésre hivatkozva sikkasztás és szervezett csalás gyanújáról kezdett beszélni. Állításaik komolyságát igazolandó a szervezetekre szabadították a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalt (Kehi), amelynek mosolyt fakasztó jelentése után megindult a nyomozás is. A kormányzatot a legkevésbé sem érdekelte, hogy a donor országok, mindenekelőtt Norvégia, keményen fölléptek a koncepciós eljárás ellen, ahogyan az sem, hogy a támogatás nagyobbik – a magyar állami projekteket finanszírozó – részének a kifizetését a norvégok visszatartották. Tavaly szeptember 8-án egy erőfitogtató házkutatás során Móra Veronikát, az Ökotárs Alapítvány igazgatóját több tucat rendőr gyűrűjében vezették el.

Mára kiderült: a lejárató kampány minden egyes eleme hazugságon alapult. Idén januárban bíróság mondta ki az őszi házkutatás törvénytelenségét, májusban a norvég állam által felkért független könyvvizsgáló cég világította át és találta szabályosnak a magyar alapkezelő működését, most pedig az ügyészségi szóvivő állítja a vádhatóság vizsgálata alapján, hogy „érdemi ügyészi intézkedésre egyáltalán nem volt szükség”. A két „legkirívóbb” szabálytalanság – például az egyik szervezet nem tette föl a honlapjára a 2012-es és a 2013-as beszámolóit – a működés törvényességét nem befolyásolta.

Mindeközben hasznos civil projektek – és ezen keresztül nem egy esetben egzisztenciák – kerültek veszélybe. Az állam által kezelt hat programterületen még idén áprilisban sem találtunk pályázati eredményeket, sőt nagyon úgy tűnt, hogy a 33 milliárd forint jelentős része bennragadt. (A norvégok kijelentették, hogy az Ökotárs elleni elhúzódó eljárás végéig nem utalnak.) A kormány hadjárata miatt tehát nem végezhették sem a civil, sem az állami szervek az ország számára fontos munkájukat; az előbbieknek ehelyett abszurd vádak ellen kellett védekezni, és a Kehi mondvacsinált adminisztratív feladataival birkózni, hogy „tisztázzák” az „ügyüket”. Ebben a pillanatban felmérni sem tudjuk pontosan, hogy emiatt mekkora veszteség érte e szervezeteket és a társadalmat. Az viszont kimondatlanul is tudható, hogy kinek a jóváhagyására van szükség egy ilyen volumenű akció beindításához és végigviteléhez.

Tényleg semmi nem számít; még az sem, ha az első pillanattól nyilvánvaló téboly mil­liárd forintokban mérhető kárt okoz is az országnak. Az Orbán-kormányok permanens ­ellenséggyártása – az 1998-as megfigyelési ügytől a Dávid Ibolyáék elleni koncepciós vádaskodásokon vagy a filozófusok meghurcolásán át a menekültek elleni nyílt uszításig – igen megemelte a nyilvánosság ingerküszöbét az embertelenség észlelésére. Ez a norvégalapos izé is egy éve volt, ki emlékszik rá? De Orbán Viktornak és két norvégalap-ügyi fegyverhordozójának, Lázár Jánosnak és Csepreghy Nándornak, valamint a Kehi vezetőinek ez után a mocskos hecckampány után, ha rendes emberek lennének, be kellene nyújtaniuk a lemondásukat. Persze nem fogják megtenni. Hiszen nem rendes emberek.