A szerk.

A szatír utazik a kisvasúton

A szerk.

Valamikor a múlt század 90-es éveinek elején találta azt mondani Szirtes András filmrendező, hogy ha egy forintod van, akkor egy forintból kell filmet csinálni.

Akkoriban nem értettünk vele egyet, mert abból indultunk ki, hogy egy forintból csak lejárt szavatosságú nyersanyagra, szívességi alapon kölcsönzött gyenge felszereléssel s ugyancsak haveri alapon közreműködő, aligha számon kérhető alkotói gárdával lehet filmet készíteni, és az ilyen produkció a legjobb szándékok ellenére sem lehet versenyképes a tisztességes költségvetésű művekkel. Egy forintból kamaszos bulifilmet lehet forgatni, amit csak a közvetlen érintettek és családtagjaik néznek, de ők sem lesznek sokkal beljebb általa. Akkor igazunk volt, de eltelt harminc év, s eljött az ideje, hogy megkövessük Szirtes Andrást. A jövőbe látott. E jövőbe látás ugyan – őszinte sajnálatunkra – nem jelenti azt, hogy Szirtes álmai meg is valósulnak, s szárba szökhetnek az egyforintos remekművek, vagy ha mégis, akkor a közönséghez is utat találnak. Nem. Mégis ez tűnik ma az egyetlen járható útnak (az alkoholizmusról lebeszélnénk mindenkit).

Mert itt különben az van, hogy jön Kevin Spacey, az álnok római csuhás, vele jön Eric Roberts, vagyis Ákos kapitány, aztán Christo­pher Lambert, az öreg lovag, s a valaha kétségkívül szép napokat látott, 84 esztendős Terence Stamp narrátori segédletével előadják, hogy a magyar ember már 1246-ban is Európa védőbástyája volt, s ha Batu kán nem fordult volna vissza Esztergom láttán (pedig akkor még nem is állt a domb fokán Melocco Miklós híres kampója), akkor jól megnézhetné magát a csalárd Nyugat. Mindezt csilliárdokból persze. A magyar gyártási támogatás cca 1,3 milliárd forintról indul a művet beharangozó közlemény szerint, s majd meglátjuk a végét. De hát ez semmiség, hisz nagy nemzetközi (angol–mongol, de a vezér a magyar, az mindig a magyar) koprodukcióról van szó, melynél semmi nem bizonyítja ékesebben, hogy mi aztán a nemzetközi kulturális vérkeringés szívcsakrájának is a kellős közepén mondjuk meg, hogy merre van az előre. S most itt ne is hozzuk szóba Kétmilliós Kálmán készülő filmjét a márciusi ifjakról (Orbán Viktor történelmi előképeiről), melynél a taxaméter már vidáman négymilliárd fölött duruzsol, nézzük csak azt, amit tudunk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.