Három hete viszont az AB megelégelte, hogy neki bárki is ellentmondhat a hazában, és utasította a választási bizottságot a zöld jelzés megadására (lásd: Van már hat, Magyar Narancs, 2007. június 7.). Az OVB három tagja ennek ellenére ragaszkodott eredeti, elutasító álláspontjához, de a többség (Szigeti Péter elnökkel), úgy döntött, hogy a legutóbbi AB-verdikt után nincs mit tenni. Hivatkozott írásunkon kívül is foglalkoztunk e problémával, s mindahányszor arra jutottunk, hogy az Alkotmánybíróság OVB-t elmarasztaló indoklása - nem kis részben azért, mert maga az AB is korábbi, kétértelmű határozatainak csapdájában vergődik - szándékától függetlenül is veszélyes, a képviseleti demokrácia fundamentumát kikezdő érvelésen alapul. Az OVB tán úgy okoskodott: még mindig a kisebbik rosszat választja, ha - szakmai meggyőződése ellenére - rábólint a fideszes kezdeményezésekre, mert ezzel elkerülhet egy újabb politikai válságot, netán utcai konfliktushelyzetet. Mi meg úgy gondoljuk, hosszabb távon súlyos gondokat okozhat az OVB meghátrálása: az AB olyan precedenst teremtett újfajta demokráciaértelmezésével, amire hivatkozva a jövőben bármilyen ellenzék bármikor keresztbe tehet bármilyen kormánynak.
Noha maguknál a kérdéseknél e probléma sokkal izgalmasabb - és hatásaiban jóval lényegesebb -, mégis, lássuk a leendő referendumot és várható eredményét. Az összehasonlítás az ún. kétkérdéses népszavazással önkéntelenül adódik, és nem csak az egyik (a "kórház-privatizációs") kérdés azonossága miatt.
Három éve a koalíció arra játszott, hogy az ellenzék nem tud az eredményességhez elegendő (az összes választásra jogosult 25 százaléka + 1 szavazat), vagyis valamivel több mint 2 millió egy irányban voksoló polgárt mozgósítani. A számítás akkor bejött - most kísérletezni is kár vele. A 2004-es referendum idején gyökeresen más volt a helyzet: egyrészt egy széles bizalomnak örvendő, munkáját éppen elkezdő miniszterelnök állt a kampány élére, másrészt az egyik kérdés - a kettős állampolgárság automatikus megadása - az ellenzéki szavazókat is mélyen megosztotta. A xenofób érzelmek előhívását sem nélkülöző koalíciós nyomulást volt mire alapozni; a "nem" hívei okkal számíthattak arra, hogy a szociális és a nemzeti demagógia közül inkább az előbbi érinti meg népünk lelkét. Így is lett.
A nettó szociális demagógiára épülő kórház-kérdés viszont már akkor is majdnem átment. Most, azaz (várhatóan) jövőre mind a hat kérdés azzal kecsegteti a választókat, hogy "igen"-jeik esetén "könnyebb lesz az élet végre". A Fidesz mostani kérdései mögött a "nem fizetünk, nem, nem, soha!" zsigeri elutasításán kívül semmi más nincs. Ráadásul a népszerűségét vesztett miniszterelnökkel és megszorító politikájával szemben kell mozgósítani híveiket. Bónuszként pedig ott az immár örökös orbáni ígéret, miszerint ez a harc lesz a végső (mint az EP-választás, vagy a választások "harmadik", azaz önkormányzati fordulója), és akkor tényleg ő jön, becsszóra. A megroggyantnak látszó ellenfél, a szociális és politikai demagógia együtt simán elég lesz a 25 százaléknyi kormányellenes szavazathoz.
A koalíció nem játszhat tehát az alacsony részvételre. Egyetlen esélye van, ha nyerni akar: eredményes népszavazáson kell győznie. A dolgok jelenlegi állása szerint ez szinte lehetetlen: alkotmányjogi, költségvetési és esélyegyenlőségi érvekkel, normális beszéddel és racionális meggyőzéssel hadakozni egzisztenciális félelmekkel szemben a jelen garnitúránál tehetségesebb csapat erejét is meghaladná. Mégsem tehet mást a koalíció. Hisz tartozik ezzel. Önmagának, a reformoknak, meg azoknak, akik 2006-ban bizalmat szavaztak neki.
