A szerk.

A tartozás

A szerk.

Az Országos Választási Bizottság (OVB) harmadszorra átengedte az - eddig - utolsó három fideszes népszavazási kérdést a tandíjról, a kórházi napidíjról és a vizitdíjról. A döntést többórás vita előzte meg, az előzmények ismeretében érthetően: az előző két menetben az elutasító OVB-határozatok az Alkotmánybíróságon (AB) landoltak, s a két testület között éles és elvi jogértelmezésbeli különbség alakult ki a kérdések népszavazásra bocsáthatósága miatt.

Három hete viszont az AB megelégelte, hogy neki bárki is ellentmondhat a hazában, és utasította a választási bizottságot a zöld jelzés megadására (lásd: Van már hat, Magyar Narancs, 2007. június 7.). Az OVB három tagja ennek ellenére ragaszkodott eredeti, elutasító álláspontjához, de a többség (Szigeti Péter elnökkel), úgy döntött, hogy a legutóbbi AB-verdikt után nincs mit tenni. Hivatkozott írásunkon kívül is foglalkoztunk e problémával, s mindahányszor arra jutottunk, hogy az Alkotmánybíróság OVB-t elmarasztaló indoklása - nem kis részben azért, mert maga az AB is korábbi, kétértelmű határozatainak csapdájában vergődik - szándékától függetlenül is veszélyes, a képviseleti demokrácia fundamentumát kikezdő érvelésen alapul. Az OVB tán úgy okoskodott: még mindig a kisebbik rosszat választja, ha - szakmai meggyőződése ellenére - rábólint a fideszes kezdeményezésekre, mert ezzel elkerülhet egy újabb politikai válságot, netán utcai konfliktushelyzetet. Mi meg úgy gondoljuk, hosszabb távon súlyos gondokat okozhat az OVB meghátrálása: az AB olyan precedenst teremtett újfajta demokráciaértelmezésével, amire hivatkozva a jövőben bármilyen ellenzék bármikor keresztbe tehet bármilyen kormánynak.

Noha maguknál a kérdéseknél e probléma sokkal izgalmasabb - és hatásaiban jóval lényegesebb -, mégis, lássuk a leendő referendumot és várható eredményét. Az összehasonlítás az ún. kétkérdéses népszavazással önkéntelenül adódik, és nem csak az egyik (a "kórház-privatizációs") kérdés azonossága miatt.

Három éve a koalíció arra játszott, hogy az ellenzék nem tud az eredményességhez elegendő (az összes választásra jogosult 25 százaléka + 1 szavazat), vagyis valamivel több mint 2 millió egy irányban voksoló polgárt mozgósítani. A számítás akkor bejött - most kísérletezni is kár vele. A 2004-es referendum idején gyökeresen más volt a helyzet: egyrészt egy széles bizalomnak örvendő, munkáját éppen elkezdő miniszterelnök állt a kampány élére, másrészt az egyik kérdés - a kettős állampolgárság automatikus megadása - az ellenzéki szavazókat is mélyen megosztotta. A xenofób érzelmek előhívását sem nélkülöző koalíciós nyomulást volt mire alapozni; a "nem" hívei okkal számíthattak arra, hogy a szociális és a nemzeti demagógia közül inkább az előbbi érinti meg népünk lelkét. Így is lett.

A nettó szociális demagógiára épülő kórház-kérdés viszont már akkor is majdnem átment. Most, azaz (várhatóan) jövőre mind a hat kérdés azzal kecsegteti a választókat, hogy "igen"-jeik esetén "könnyebb lesz az élet végre". A Fidesz mostani kérdései mögött a "nem fizetünk, nem, nem, soha!" zsigeri elutasításán kívül semmi más nincs. Ráadásul a népszerűségét vesztett miniszterelnökkel és megszorító politikájával szemben kell mozgósítani híveiket. Bónuszként pedig ott az immár örökös orbáni ígéret, miszerint ez a harc lesz a végső (mint az EP-választás, vagy a választások "harmadik", azaz önkormányzati fordulója), és akkor tényleg ő jön, becsszóra. A megroggyantnak látszó ellenfél, a szociális és politikai demagógia együtt simán elég lesz a 25 százaléknyi kormányellenes szavazathoz.

A koalíció nem játszhat tehát az alacsony részvételre. Egyetlen esélye van, ha nyerni akar: eredményes népszavazáson kell győznie. A dolgok jelenlegi állása szerint ez szinte lehetetlen: alkotmányjogi, költségvetési és esélyegyenlőségi érvekkel, normális beszéddel és racionális meggyőzéssel hadakozni egzisztenciális félelmekkel szemben a jelen garnitúránál tehetségesebb csapat erejét is meghaladná. Mégsem tehet mást a koalíció. Hisz tartozik ezzel. Önmagának, a reformoknak, meg azoknak, akik 2006-ban bizalmat szavaztak neki.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.