Bár az elhangzottakról nem számolt be senki szövegszerűen, az lehetett az egyik baja, amit már a választási kampányában is piszkálgatott, hogy ti. a V4-ek – finoman fogalmazva is – kevés affinitást mutatnak a menekültkérdés közös rendezése iránt, viszont a pénzt zsebre teszik. De gyanítjuk, ez lenne a legkevesebb. Macron nagy elánnal fogna az unió újrarendezésébe és a francia–német tengely felpörgetésébe, szorosabb, mélyebb, jólesőbb integrációt akar, akár közös költségvetési politikát és közös pénzügyminisztert legalább az eurózónának, mindenféle nagy offenzívát az euroszkeptikusok ellen. Ha valamelyik tagállamnak ez nem tetszik, az se baj, a lényeg, hogy ne dughasson botot a küllők közé, ne akadályozhassa meg a többiek szorosabb összjátékát. Menjen inkább a francba. A V4-ek erre eléggé megsértődtek, elvégre a nemzeti büszkeségükbe lett belegázolva, amikor, hát, ha áruházi tolvajnak nem is nevezték őket, de egy kicsit azért fel lett hánytorgatva, hogy ha kapnak valamit, akkor adni is illene (különben legközelebb nem kapnak lófaszt se). Orbán Viktor mutatta a legnagyobb megbántottságot, de meg kell hagyni, elegánsan szólt vissza. Azt mondta, hogy viselkedj, kopasz!
Hogy persze Macronból tényleg európai tótumfaktum lesz-e, még egyáltalán nem biztos, először is otthon kéne pár dolgot rendbe tennie (amit az alapvetően a szocialistáktól örökölt szavazóbázisa nem biztos, hogy nagy örömmel fogad majd). Csakhogy a kellemetlenségek a fenti, június 23-i találkozó után is csak jöttek és jöttek. Az unió következő, 2020-tól kezdődő költségvetési ciklusának vitáját előkészítő, június 28-i keltezésű szakértői dokumentum (Vitaanyag az Európai Unió pénzügyeinek jövőjéről) például már nyíltan pedzegeti, hogy a jövendő uniós támogatások folyósítását 2020 után a jogállamiság érvényesüléséhez kössék, ha nem is okvetlenül elvi alapon, hanem azért, mert „egyértelmű kapcsolat áll fenn a jogállamiság és az uniós költségvetésből támogatott magán- és közberuházások hatékony végrehajtása között”. Ez az anyag (miként az előző, hasontárgyú dokumentumok is) a „kétsebességes” uniót csak az egyik lehetőségként tárgyalja, a kombinációk skálája szinte végtelen, az elosztható uniós források, azaz a felzárkóztatási támogatások és az agrártámogatások drasztikus csökkentésétől kezdve (ez nagyjából az unió ma ismert formájának a végét is jelentené) egészen a „sokkal többet együtt” változatig, ami komolyabb közös költségvetést és új, közös politikákat, programokat feltételezne.
A választás tehát nyitva áll, úgy az uniós tagállamok összessége, mint az egyes tagállamok előtt. De bármennyire semleges nyelven, hideg fejjel fogalmaztak is az Európai Bizottság szakértői a Vitaanyagban, a szöveg maga, épp a tények és elemzés könyörtelen logikája miatt, pontosan azt az irányt jelöli ki, amerre a dolgok a holland uniópárti jobboldal és Macron győzelme után, Merkel meg a szocdemek koalíciójának várható szeptemberi győzelme után és a masszívan Európa-párti európai nemzeti választói korpuszok stabilizálódása után politikai értelemben is haladni fognak. A szélesebb, élvezetesebb integráció irányába, amibe az eurózóna kiterjesztése is simán belefér. Azt az országot pedig, amelyik nem akar ezzel együtt haladni a bolyban, otthagyják az út szélén, az árokban, saját piszkában tapicskolni: a szabadkereskedelmi övezetben talán megmaradhat, de pénzt nem kap, részt az új, közös vállalkozásokban, intézményekben, politikákban nem vesz, érdemi beleszólása pedig nem lesz az égvilágon semmibe.
Orbán első reakcióit a baljós – az ő szempontjából baljós – előjelekre a tagadás és agresszió diktálta, a Soros-plakátok új, immár a teljes abszurditásig fokozott sorozatát éppúgy, mint a Bálnában tartott beszéd nyílt fenyegetéseit. Próbálkozhat még, és próbálkozik is, a kelet-európai tagállamok összetrombitálásával valamiféle szuverenista egységfrontba – e helyett inkább az lesz, hogy szűk határidővel Szlovákia és Csehország is ellép mellőle, hisz a közös fellépés vele a saját tárgyalási pozíciójukat, a renoméjukat sodorja veszélybe. Maradnak még az öncélú diplomáciai provokációk, Orbán látványos barátkozása különféle keleti despotákkal, ami nemcsak gyomorforgató, de értelmetlen is: a „keleti nyitás” politikája hét éve nem vezet sehová, és akárhányszor hét éven át nem is fog.
A hosszú vita az unió jövőjéről 2018-ban zajlik majd intenzíven, és 2019-ben ér véget. Közben lesz itt egy választás: kitűnő alkalom annak megakadályozására, hogy Orbán Magyarországot magával rántsa a semmibe.
