A 2010-es vancouveri játékokra viszont már kijutott (csíkszeredai születésű lévén román színekben), ám annak lesiklóversenyén akkorát bukott, hogy csak tízperces helyszíni ápolást követően tudta kórházba szállítani a mentőhelikopter. Tényleg drámai esés volt, Miklós estében átfordult a levegőben, majd földre zuhanva elsodorta a pályát szegélyező védőhálót. A síző 2011-ben országot váltott, s magyar színekben versenyzett tovább. Ahogy erről lapunknak 2013-ban nyilatkozott: „a Magyar Sí Szövetségtől sokkal több elismerést, bizalmat és támogatást kapok, mint amennyit a romántól kaptam. Jobban megbecsülik az eredményeimet.” Aztán 2014-ben – Putyin Szocsiban rendezett birodalmi olimpiáján – jött el Miklós Edit nagy találkozása a játékokkal: lesiklásban 7. helyet szerzett, s ez akkor is csodálatos eredmény, ha a verseny maga olyan volt, amilyen, s a siker következményei már legalábbis felemásak lettek. Pedig a történet e ponton olyan fordulatot vett, ami a mai magyar sportélet fő tündérmeséjének számít minden szakágban. Felfigyelt a versenyzőre az ország első számú sportbarátja, Orbán Viktor!
Miklós levizitelt szépen a Parlamentben; a találkozójukról készült végtelenül kínos videó máig fenn van a neten, Orbán anno azzal tette közzé, hogy találkozott „a székely sízővel, aki a medvétől sem fél”. S menten dőlt is a lé a Magyar Sí Szövetséghez, az addig évi kétmilliós büdzséből vegetáló főszervhez hirtelen írd és mondd, százszoros támogatás folyt be – nyilván a legjobb kezekbe, hisz az élén Orbán közeli tanácsadója, Kálomista Gábor filmproducer állt. S voltaképpen jöttek is az eredmények, Miklós rendszeres résztvevője volt a Világkupa-futamoknak, 2014-ben összejött egy 5. hely a crans-montanai Világkupa-futamon, s 2015-ben egy csodálatos 3. hely, ugyancsak Világkupa-futamon, St. Moritzban – a magyar sísport máig egyedülálló teljesítménye. Aztán a 13. hely is szép volt a 2015-ös világbajnokságon (a világbajnokság ebben a sportban kisebb presztízsű a Világkupánál, legfőként azért, mert limitálva van az országonkénti részvétel, s egy verseny, ahol kilenc osztrák indul, az jóval erősebb, mint ahol csak négy). Szóval minden a mondott mesébe passzolt. De ez a mese nem Orbán vagy a kifutófiújának a meséje volt, ők többet, ők egész mást akartak.
S az ő meséjüket maga a csúcsszakelem, Kálomista Gábor mesélte el a legplasztikusabban 2016-ban, így: „Ott tartunk, hogy a szívéhez kap az osztrák, az olasz vagy a német edző, ha Miklós Edit a startban van.” E mondatnak ugyan minden szava előre megfontolt hazugság volt, ám pontosan lefedte a történet mögöttes tartalmát. Azt, hogy azért lett az a mesebeli – egy közepes magyar futballcsapat majd másfél havi patyolatszámlájának kis híján megfelelő – összeg a sísportba beletéve, hogy megmutassuk a labancnak, a világnak, hogy mi még síelésben is lefőzünk mindenkit. Kálomista tódításához nem csupán a sajtó ilyesmire tartott fele csatlakozott be, tényleg ilyeneket lehetett olvasni mindenfelé, hogy „a svájciakat meg az osztrákokat oktatjuk síelésből”. Ja, mi.
Oktatta a fene. Volt (vagy talán lesz is még, bár ha őszinték akarunk lenni, aligha) egy kiváló magyar leány, aki nagyszerűen megállta a helyét a világ alpesi élmezőnyében. Gyűjtötte a pontokat, s volt, hogy a dobogóra is felállhatott. Nem a legjobb lett, de a főmezőny megbecsült tagja. Semmi dolgunk nem lett volna, csak szeretni, támogatni. Ehelyett akkora mázsás terhet raktunk a nyakába, hogy alig győzte cipelni.
Tavaly januárban aztán ismét beszedett egy súlyos sérülést, az addigiak közül a legsúlyosabbat, mindkét térdében elszakadtak a szalagok, a szezonja éppen csak elkezdődött és már véget is ért. Biztosan nem az űzöttsége miatt, hanem rossz volt a pálya, rossz volt a hó, hülyék voltak a szervezők, miegymás. De nem pihenhetett a lábadozása alatt sem, be kellett szállnia önként a síszövetségben folyó – tisztán koncszerzési – háborúba. Nyilván sokan emlékeznek hírhedt posztjára: „Ne csodálkozzatok, ha egy idő után egy késsel ébredtek a hátatokban.” Kell-e mondani, Kálomista Gábor oldalán küzdött a Szőllős család ellen, hiába, a harc még a kettős leléptetéssel – a Szőllős gyerekek immár egy másik híres alpesi ország, Izrael színeiben versenyeznek; Kálomista lemondott, és távozott – sem fejeződött be, ma is tart. Emellett Miklósnak még fellépése is volt a nyári Fidesz-dzsemborin, Tusványoson, sietni kellett, de szinte kicsiség, hazament az övéihez, általában mindenki ezt mondja, aki odamegy. Orbán is.
Az idei szezon elején viszont arról szóltak a hírek, hogy felépült, újra versenyez, újra a régi. A szövetségi kapitány oda is (hova is? az M4 nemzeti sporttévébe) nyilatkozott, hogy érmet várunk tőle a februári téli olimpián, Phjongcshangban. Hogy ezt mire alapozta, rejtély, mert azt, hogy hasonló közlését Miklós Edit mire alapozta, speciel értjük: a mókuskerékből, látjuk, nincs kiszállás. Decemberben új szponzort is sikerült találni, kitalálták: Kálomista Gábor Megafilmje vette át a versenyző támogatását.
A futó szezon versenyein Miklós a következő eredményeket érte el: 44. és 14. hely, illetve egy kizárás a 39. helyről Lake Louise-ban; 47. hely St. Moritzban; kiesések Val d’Isère-ben; súlyos baleset a Bad Kleinkircheim-i versenyen, újabb térdszalagszakadással. Miklós Edit az idei szezonban már nem tudja folytatni a versenyzést. Nem megy az olimpiára sem. A kvótája szabaddá vált, sajnos azonban női kvóta, Kálomista Gábor nem indulhat helyette, talán lehetne próbálkozni a helyén az Aspenben (bocs: Eszpenben) szorgalmasan tréningező Vajna Tímeával.
Ha azt mondjuk, hogy Miklós Editet belekergették bukásai sorozatába, nyilván az indulat beszél belőlünk. Ha azt, hogy mindennel ezt csinálják, odamennek a „magyar emberektől” elszedett pénzzel, elveszik, amit akarnak és elrontják, majd eldobják, akkor meg a tapasztalat. De legyen ez a történet másmilyen, Miklós Edit azt üzeni, fölépül, s folytatja, és megmutatja. Mit is üzenhetne mást? Miben is hihetne másban?
