Az influenszer

Újévkor volt Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója, s ez az alkalom nagy lehetőségeket tartogathatna. Petőfi életútja, életműve páratlan. Kevés olyan költő lehet a világirodalomban, aki alig tíz év alatt szinte minden zsánerben remekműveket alkotott, s életműve annak ellenére sem mondható töredékesnek, hogy mindössze 26 és fél évet élt. És ha ehhez még hozzátesszük a forradalmár, hősi halott alakját, nyilvánvalóvá válik, hogy nem csak holmi nemzeti büszkeség okán dicsekedhetnénk vele, s lehetne a szívünk közepében.

Ám az elmúlt száz évben a mindenkori hatalom ahelyett, hogy megfelelő tudományos és kulturális menedzselés mellett a költő hazai megismertetését és nemzetközi elismertetését célozta volna, mindig az épp aktuális politikai céljainak szolgálatába próbálta az emlékét állítani. Így volt ez 1923-ban, a költő születésének 100. évfordulóján, amikor Petőfiből Trianon-mementót csináltak azzal, hogy Segesvárról Kiskunfélegyházára szállították az 1897-ben felavatott szobrát. Így volt 1948-ban is, a forradalom centenáriumán, amikor Révai József megpróbálta Petőfit a proletárköltők előképeként eladni. De így volt ez Kádár alatt is, amikor – az amúgy nem munkaszüneti nappá nyilvánított – március 15-ét tűzték a Forradalmi Ifjúsági Napok nevezetű KISZ-rendezvénysorozat zászlajára. Mindeközben Petőfi személyének és munkásságának ismerete még az iskolázottak körében is legfeljebb egy tucat versre és a sztereotípiákra korlátozódott. (Jegyezzük azért meg, hogy a 70-es években a hivatalos narratíva mellett olyan kritikus produkciók is születtek, mint Kardos Ferenc Petőfi ’73 című filmje, vagy a Keressük Petőfit című tévériport-sorozat, amely éppen a költő munkásságát körülvevő tudatlanságra világított rá.)