Azóta közel negyven év telt el, s e negyven évben az alapítástól az Időrablóig eltelt 15 év alatt előállított értékek felélése folyt. Pontosabban egyfajta igen körültekintő gazdálkodás ezekkel az értékekkel – akár tisztán materiális, akár könnyűzene-művészeti alapról vizsgálva a történteket. E gazdálkodás kétségkívül sikeresnek is mondható, hiszen az Omega ma is létező brand, olyan, amilyen, de élő dolog. S hogy élő, az nem csak az 1962-től 1977-ig terjedő időszak művészi teljesítményének utóhatása, hanem a későbbiekben szerteágazó szórakoztatóipari tevékenykedésüknek is, a felszereléskölcsönzéstől a koncertbonyolításon keresztül a marketingig mindenfélének, zusammen. Csakhogy a popipari háttértevékenység, jóllehet jövedelmező üzletág, a legendák túlélését aligha segíti, s a brand fennmaradását nem terjeszti ki a felvevőpiacon túli regiszterekbe – köztudat, néplélek, közszeretet stb.
| ||
Bár az Omegának 1977 után is volt legalább két nagy várakozással kísért nagylemeze, s jó néhány ezért vagy azért, ha másért nem, az esős idő miatt – elsősorban a rajongók számára – emlékezetes koncertje is, de a világhírről szőtt korábbi tervek, későbbi ábrándok szertefoszlottak. A tagság fölött elszálltak az évek, a popzene jól eleresztett fiúcskák nyugati huncutságából Magyarországon is ipari léptékben előállított tömegcikk lett, s jöttek tömött sorban az új hősök, a szebb fiúk. A közszeretet is csappant, de míg volt az asztalon néhány nosztalgiakártya, el nem maradt – jöttek az évfordulós koncertek, közös fellépések, Illés, Metró, Omega, Gyöngyhajú lány Klaus Meine előadásában, a Schmitt Páltól telefonon kisírt Kossuth-díj.
Ugyanakkor ne tévesszen meg senkit a Rolling Stones állandó jelenléte a tabloid sajtóban és a koncertszínpadokon, a rock and roll nem örök, s nem elpusztíthatatlan, legfeljebb megújul időnként, ha valaki képes megújítani. Az Omega ilyesmire sohasem volt képes, még letagadhatatlan fénykorában sem, ilyenformán mára szép lassan elfogyott – őszintén szólva, a várhatónál is lassabban. Omega ma már szinte nincsen, vagy alig van. Az Omega Oratórium nevű produkciót vagy a Beatmisét a mondott nosztalgia egyre csökkenő gazdasági ereje mozgatja valamelyest, de a játék láthatóan a végéhez közeledik. Ami szomorú dolog, de elkerülhetetlen: Kóbor János már nem fog megújulni, s a többiek sem. Az viszont simán lehetséges, hogy Kóbor még lát egy zsetont az asztalon, amiről úgy gondolja, hogy ha jó helyre rakja, akkor kitart még egy darabig. Kitart addig, amennyi még hátra van. Tényleg a legvégéig.
Kóbor pedig ezt a zsetont feltette Orbán Viktorra. Mi úgy látjuk, hogy rossz helyre tette, s így tudja a másik omegás, Mihály Tamás is, aki most kézzel-lábbal tiltakozik, s azon van, hogy az Omega nevet valahogy kimentse abból a szarviharból, ami a miniszterelnök budija mellett világ röhejére felhúzott stadionban éri. Hogy Mihály ez irányú igyekezete mennyire eredményes vagy eredménytelen, az sajnálatosan nem csak az ő kiállásán és Kóbor reakcióin múlik, abban benne van a politikai kötöttségű művészet minden hendikepje, s rajta van az itt tárgyalt időszak összes sara – egyszóval lehetetlen küldetés. Merthogy Kóbor rossz helyre tette az utolsó zsetont, tudja ő maga is, hisz különben miért mondana olyan hülyeségeket, hogy ő, mint építész… soha nem volt az, de ez nem is érdekes. Zenészként is tisztelhetné nyugodtan Makovecz Imrét – de ráfogni egy fellépést az Orbán Stadionban, nos, ilyet csak az tesz, akinek nem jut jobb az eszébe.
Mindegy, láttunk már nagy művészeket is kilógni pitlák politikusok zsebéből, mi túléljük valahogy ezt a nem túl jelentős esetet. De az Omega nem. Az Omega csak addig él, míg lesz élő tanúja annak a ’62 és ’77 közti kornak – utána vége, marad egy banda emléke, akik Orbán Viktornak húzták. Igaz, ebben legalább következetesek, hisz már az 1994-es választási kampány fiatal demokrata plakátjain is ez a három név szerepelt: Omega, Fidesz, Quaestor…
