Beleléptünk

A szerk.

A szerk. 2004 májusában írt publicisztikát Magyarország friss EU-csatlakozásáról és Orbánék demagóg ellenkampányáról.

Lenyűgöző volt nézni, hogy mi mindent sikerült kitalálni a - jobbára ellenzéki - politikusoknak meg a magyarországi közélet üzemeltetőinek az elmúlt hetekben annak bizonyítására, hogy a belépés tulajdonképpen egy nagy szívás, az unió egy rakás trágya.

Egy jól kitapintható és a maga módján következetes ideológia szerint az a baj az unióval, hogy társadalmi berendezkedése kapitalista, sőt, a mocsadék kapitalisták találták ki, azért, hogy még több pénzt tudjanak keresni, és még jobban el tudjanak nyomni még több népet. Be kell lépni, de csak azért, hogy uralkodó rendjét meg lehessen dönteni: ezt legmarkánsabban a radikális baloldal képviseli. Orbán ilyen messzire nem menne, de ő is a szocialista, sőt, kommunisztikus unióban hisz (teljes foglalkoztatottság, szociális piacgazdaság meg a többi).

Van aztán további két, egymással szorosan összefüggő baj is vele: hogy csak ímmel-ámmal vett be minket, és egy csomó mindenkit bevesz még rajtunk kívül. Eszerint az "unió" önmagában is rémes intézmény (ahol "a brüsszeli eurokraták" majd jól megmondják nekünk, hogy mit szabad és mit nem), és kifejezetten undorodik tőlünk. De nekünk is minden okunk megvan ám arra, hogy megvetéssel szemléljük a "bürokratikus túlszabályozottságot"; az unió kedélytelen, gyomorbeteg hely. Az ily módon vélelmezett kölcsönös gyanakvást és a belőle fakadó dacos sértődöttséget a geopolitikai sopánkodás színesíti. A unió jól kibabrált Magyarországgal, mert nem az eredeti hat államot vette fel, sőt, egyes uniós politikusok még Ukrajna és Belarusz felvételén is gondolkodnak. Mi csak másodrendű állampolgárok leszünk (naná, ha egyszer a szlovákokkal vesznek egy kalap alá), és az unió különben is "szét fog esni". A fikázás másik vonulata pénzügyi természetű: nem adtak eleget, nettó befizetők leszünk, felmennek az árak. Népszerű tevékenység volt az utóbbi hetekben a "csatlakozás vesztesei" után való kutakodás is. Eleinte csak a parasztokért és a határon túli magyarokért fájt mindenki feje; aztán jöttek a lacikonyhások, a használtautó-kereskedők, a kereskedők en bloc, a 2,8 százalékos zsírtartalmú tej fogyasztói és úgy általában azok, akik "nem bírják majd" az uniós versenyt. A "szuverenitás elvesztését" nem csak a szélsőjobb siratta: népszerű internetes lapunk például "Anschluss" című publicisztikában köszöntötte a csatlakozási szerződés hatálybalépését, e címmel mintegy egyenlőségjelet téve Magyarország önkéntes belépése és Ausztria 1938-as náci megszállása közé: kérdés, akkor vajon Prodi lenne-e Hitler, és hol lesz az EU Mauthausene, ahová az Anschluss/csatlakozás ellenzőit deportálni fogják.

A fikázás lélektana persze túlságosan rejtélyes ahhoz, hogy a mélyére tudnánk világítani. Nyilván nem független attól a demagóg ellenkampánytól, amit Orbán és Kövér két éve folytatnak, pusztán azon oknál fogva, hogy Dublinban nem Orbán feszíthetett a miniszterelnökök "családi fotóján". Egyik mozgatórugója mindazonáltal a fikázó személyiségének eredendő bizonytalansága lehet. Akkor vagyok valaki, ha el tudom magam különíteni a "hivatalos eu-fóriától", és belengetek a hatalmon lévőknek. De fikázni nem csak ezért jó. Nem igényel különösebb szellemi erőfeszítést; másra, mint saját magára, a fikázónak nem kell koncentrálnia. Ez egyrészt a kora gyerekkor dacrohamaira emlékeztet, másrészt a magyar lélek pestisére: az "akkor jó, ha szar, és minél szarabb, annál jobb" mentalitásra.

Ám a helyzet reménytelen: beléptünk!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.