Lenyűgöző volt nézni, hogy mi mindent sikerült kitalálni a - jobbára ellenzéki - politikusoknak meg a magyarországi közélet üzemeltetőinek az elmúlt hetekben annak bizonyítására, hogy a belépés tulajdonképpen egy nagy szívás, az unió egy rakás trágya.
Egy jól kitapintható és a maga módján következetes ideológia szerint az a baj az unióval, hogy társadalmi berendezkedése kapitalista, sőt, a mocsadék kapitalisták találták ki, azért, hogy még több pénzt tudjanak keresni, és még jobban el tudjanak nyomni még több népet. Be kell lépni, de csak azért, hogy uralkodó rendjét meg lehessen dönteni: ezt legmarkánsabban a radikális baloldal képviseli. Orbán ilyen messzire nem menne, de ő is a szocialista, sőt, kommunisztikus unióban hisz (teljes foglalkoztatottság, szociális piacgazdaság meg a többi).
Van aztán további két, egymással szorosan összefüggő baj is vele: hogy csak ímmel-ámmal vett be minket, és egy csomó mindenkit bevesz még rajtunk kívül. Eszerint az "unió" önmagában is rémes intézmény (ahol "a brüsszeli eurokraták" majd jól megmondják nekünk, hogy mit szabad és mit nem), és kifejezetten undorodik tőlünk. De nekünk is minden okunk megvan ám arra, hogy megvetéssel szemléljük a "bürokratikus túlszabályozottságot"; az unió kedélytelen, gyomorbeteg hely. Az ily módon vélelmezett kölcsönös gyanakvást és a belőle fakadó dacos sértődöttséget a geopolitikai sopánkodás színesíti. A unió jól kibabrált Magyarországgal, mert nem az eredeti hat államot vette fel, sőt, egyes uniós politikusok még Ukrajna és Belarusz felvételén is gondolkodnak. Mi csak másodrendű állampolgárok leszünk (naná, ha egyszer a szlovákokkal vesznek egy kalap alá), és az unió különben is "szét fog esni". A fikázás másik vonulata pénzügyi természetű: nem adtak eleget, nettó befizetők leszünk, felmennek az árak. Népszerű tevékenység volt az utóbbi hetekben a "csatlakozás vesztesei" után való kutakodás is. Eleinte csak a parasztokért és a határon túli magyarokért fájt mindenki feje; aztán jöttek a lacikonyhások, a használtautó-kereskedők, a kereskedők en bloc, a 2,8 százalékos zsírtartalmú tej fogyasztói és úgy általában azok, akik "nem bírják majd" az uniós versenyt. A "szuverenitás elvesztését" nem csak a szélsőjobb siratta: népszerű internetes lapunk például "Anschluss" című publicisztikában köszöntötte a csatlakozási szerződés hatálybalépését, e címmel mintegy egyenlőségjelet téve Magyarország önkéntes belépése és Ausztria 1938-as náci megszállása közé: kérdés, akkor vajon Prodi lenne-e Hitler, és hol lesz az EU Mauthausene, ahová az Anschluss/csatlakozás ellenzőit deportálni fogják.
A fikázás lélektana persze túlságosan rejtélyes ahhoz, hogy a mélyére tudnánk világítani. Nyilván nem független attól a demagóg ellenkampánytól, amit Orbán és Kövér két éve folytatnak, pusztán azon oknál fogva, hogy Dublinban nem Orbán feszíthetett a miniszterelnökök "családi fotóján". Egyik mozgatórugója mindazonáltal a fikázó személyiségének eredendő bizonytalansága lehet. Akkor vagyok valaki, ha el tudom magam különíteni a "hivatalos eu-fóriától", és belengetek a hatalmon lévőknek. De fikázni nem csak ezért jó. Nem igényel különösebb szellemi erőfeszítést; másra, mint saját magára, a fikázónak nem kell koncentrálnia. Ez egyrészt a kora gyerekkor dacrohamaira emlékeztet, másrészt a magyar lélek pestisére: az "akkor jó, ha szar, és minél szarabb, annál jobb" mentalitásra.
Ám a helyzet reménytelen: beléptünk!
