A széles nyilvánosság még a voksolás előtt értesülhetett Kötél sűrű szövésű cigányozásairól; a szűkebb előtt (Facebook-bejegyzésekről lévén szó) e szokása nyilván addig sem volt ismeretlen, és nem kizárt, hogy vasárnapi diadala éppenséggel nem független e hajlamától. Vona Gábor azonban – ismét csak nagy nyilvánosság előtt – kijelentette, hogy Kötél stílusával nem ért egyet, ezért arra kötelezi, „három napra költözzön be a Jobbik cigány származású hajdúszoboszlói elnökéhez, Jónás Kálmánhoz”. Érdekesség, hogy Jónás még zsidózni is szeret; arról egyelőre nem tudunk, hogy kezeli majd e csapdahelyzetet Vona. Magánál a hamisítatlanul magyaros életképnél is fontosabb viszont a büntetés indoklása: Kötélt a „vállalhatatlan kijelentései miatt és a Jobbik valódi programjával való azonosulása érdekében” száműzi a pártelnök Jónáshoz. Nem más ez, mint a tavaly tavaszi kiskutyás, kisgyerekes plakátkampány folytatása más eszközökkel.
Vona Gábor január 31-i, ún. évértékelő beszéde jószerivel észrevétlen maradt; Török Gábor néhány soros Facebook-bejegyzésén kívül senki nem méltatta figyelemre. A beszéd igen hosszú volt, formai jegyeiben pedig (iskolás gondolatmenet, kiszámítható fordulatok, szájbarágás) nem különbözött Vona korábbi szónoklataitól. Valójában tartalmilag sincs benne újdonság; ami miatt mégis érdekes, az az időzítés. Hogy most jött elő ilyen szöveggel.
Vona a nyugalom, a meg- és lenyugvás utáni vágyról beszél. Az embereknek elegük van a pártok háborúskodásából, a megélhetésért folytatott, sokak számára mind kilátástalanabb küzdelemből. Elegük van abból, hogy a Fidesz és az MSZP minduntalan felforgatják az életüket örökös változtatási szándékaikkal, hogy újra meg újra választási kényszerhelyzetbe hajszolják őket. Elegük van abból is, hogy már megint igazodni kellene valamelyik nagyhatalomhoz. (Emlékezzünk, 1989-ben a hasonló – és az 56-os – élmények okán eredetileg minden szervezet semleges Magyarországot akart.) Hagyjanak minket békén itt, a Kárpát-medencében, hagyjanak magunkra és magunkban, és ha ezt a nyugalmat megkapjuk, végre építkezésbe kezdhetünk.
A magyar izolacionizmus még csak nem is különösebben színvonalas megnyilvánulása ez; de ha körbepillantunk szűkebb vagy tágabb környezetünkön, beláthatjuk, hogy Vona létező közhangulatot talált el. A rendszerváltozásba vetített illúziók elvesztése segítette Orbánt a kétharmados győzelemhez; a Jobbik pedig az újabb (Orbán keltette) nagy csalódásra ajánl gyógyírt. Hiszen nemhogy az osztrák életszínvonal elérése nem sikerült (mint remélte azt Magyarország 1989–90-ben), de ma már a mindennapok is egyre nehezebb dilemmák elé állítják az embert. Mi lesz, ha kórházba viszem a beteg családtagomat? Nem ezzel teszek neki rosszat? Milyen iskolát válasszak a gyerekemnek, ha meg akarom kímélni az új idők hagymázaitól? És így tovább, és így tovább.
Vona beszédének célcsoportja az a laza pártpreferenciájú, kevésbé iskolázott választói tömeg, amely valahol a Fidesz és a Jobbik, valamint az MSZP és a Jobbik közötti szürke zónákban tanyázik. Jobbikos mércével mérve ezért sincs benne semmiféle rasszista kirohanás: nem a törzsszavazókat keresi, hanem azokat, akik a szavazataikkal rendre eldöntik a szoros versenyeket, és akik gyakorlatilag teljhatalmat biztosíthatnak bármely pártnak, ha tömegével állnak mögé.
Senki ne nyugtassa magát azzal, hogy Vonát egyelőre senki nem hallja.
