A szerk.

Carpe diem!

A szerk.

"Nem engedjük privatizálni a magánnyugdíjvagyont!" - szajkózta a Fidesz a kampányban. A tapasztalt magyar polgárt ez a hirtelen jött riadó azonnal aggodalommal töltötte el, hiszen a bevett fideszes technika szerint ezúttal is az ellenfelet vádolták azzal, amire ők készültek.

"A nyugdíjrendszerben olyan változások történtek, amik nem teszik indokolttá a korábbi magánnyugdíj-pénztári megtakarítások jóváírását" - mondja Varga Mihály miniszter vasárnap az ATV-n. "Még idén jóváírják az állami nyugdíjrendszerben elinduló egyéni számlákon a korábbi magánnyugdíj-pénztári befizetéseket" - mondja Rogán Antal frakcióvezető hétfőn.

De hát nem mindegy, hogy melyikük mit mond? Hiszen a magán-nyugdíjpénztári tagok egykori megtakarításai fölélve, egyrészt az Orbán-Matolcsy-féle gazdasági szabadságharc ütötte költségvetési lyukakat kellett betömni belőle, másrészt "adósságot csökkenteni". (Utóbbi szintén a mi kontónkra történt. Megtakarításaink egy részét ugyanis a pénztárak állampapírokban tartották, és az állam e tartozását a vagyon államosítása után egyszerűen lenullázta, amit aztán "példátlan" mértékű "államadósság-csökkentésként" adott el. Soha ne feledjük, ezt a pénzt kétszeresen lopta el tőlünk a kormány: az elvett megtakarítás, és a meg nem adott tartozás formájában.)

Mégse menjünk el szó nélkül a duó nagy alakítása mellett: hiszen az is szerves része a magánnyugdíjvagyon szemérmetlen ellopásának, amely történet a maga pőreségében tárja föl előttünk az orbánizmus leglényegét.

1.) Mint minden politikai gaztett a történelemben, úgy ez is válságretorikával kezdődött. "Nem engedjük privatizálni a magánnyugdíjvagyont!" - szajkózta a Fidesz a kampányban. A tapasztalt magyar polgárt ez a hirtelen jött riadó azonnal aggodalommal töltötte el, hiszen a bevett fideszes technika szerint ezúttal is az ellenfelet vádolták azzal, amire ők készültek. Igaz ugyan, hogy állításuknak az égvilágon semmi értelme nem volt (magánosítani csak állami vagyont lehet), de az, hogy e zagyva jelszó valamiféle "lopásra" utal, már jelezte: ha Orbán kétharmadot kap, baj lesz a nyugdíjvagyonnal.

2.) Kormányra kerülve hasonlóan zagyvasággal leplezték kezdetben a valódi szándékot: volt szó a járulékok "eltérítéséről", ideiglenességről, szociális katasztrófahelyzetről ("ki kell fizetni ebben a hónapban is a nyugdíjakat"), és végül előkerültek az "észérvek" ("a pénztárak eltőzsdézik a befizetéseket!"). A csekély átlépési hajlandóságot látva aztán következett az erőszakos fenyegetés ("ha nem lépsz át, elveszíted jogosultságod az állami nyugdíjra!").

3.) A "győztes" nagyvonalú gesztussal megígérte, hogy lesz az állami rendszerben is egyéni számla, ahol az "átirányított" megtakarítások jóvá lesznek írva. Valójában ez az "én már bármit hazudhatok, úgysem kérhetik számon" cinizmusa volt. 4.) A "csak a mának élni" mentalitásának távlattalansága, ami ráadásul azzal a fajta arroganciával párosul, amely önmagán kívül semmit nem tűr el. Az 1990 utáni egyetlen valódi reform, a nyugdíjreform legnagyobb baja (orbánista szemmel) az volt, hogy egyrészt ahhoz a Fidesznek semmi köze nem volt, másrészt (ami nekik még idegesítőbb) a pártnak anno semmi baja nem volt az ideával. A rendszer persze nem volt tökéletes, folytonos korrekcióra szorult, a legnagyobbal éppen 2010 előtt próbálkozott a Bajnai-kabinet (a miheztartás végett: ezt aktív fideszes ráhatásra Sólyom államfő fütyülte meg). A magánpillér az első kifizetéseket a közeljövőben kezdte volna, és 2020 táján indult volna be gőzerővel. Ami az államnak is alapvető érdeke lenne, hiszen valamelyest enyhült volna az egyelőre kezelhetetlen demográfiai mutatók okozta nyomás.

Hazudozás, sunyítás, mellébeszélés, nyers erőszak, a totális hozzá nem értés leplezése lekezelő fölényességgel, a jövő beáldozása a holnap reggeli kedvező (vagy annak vélt) rokonszenvmutatókért. Ezek variálásából áll máig a nyugdíjügy fideszes kezelése. Meg minden másé is.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.