E heti prédikációnkban a kampánytól való viszolygás, hovatovább undorodás hátulütőire szeretnénk felhívni a figyelmet. A finnyás megfigyelők - a dolog természeténél fogva általában a művelt osztályok képviselői - négy ponton adnak hangot orrhuzigálásuknak: a kampány unalmas; a kampányban mindenki csak ígérget; a kampány negatív; és a kampány ostoba.
Most nem is az, hogy tényleg marha könnyű nyilvánvaló idiótákról, illetve idiotizmusokról bebizonyítani, hogy azok, akik (amik). (Kedvencünk eddig: csinálhassanak maguk alá olcsóbban, áfamentesen a csecsemők - egyébként tényleg, miért ne? És miért csak ők? Az idősödő férfiak fizessenek, ha beszartak?) Ez túl könnyű sport, ráadásul a megfigyelők másik kedvenc elfoglaltsága - az államháztartási és egyéb reformok pontos menetrendjének számonkérése a főhatalomért kampányoló pártokon -, lássuk be, az értelmetlenségig illuzórikus. Nem mintha ne követelné szerény közlönyünk is szüntelen a nagy elosztó rendszerek átalakítását: de lehet, a versengő feleknek van igazuk abban, hogy a precíz szakpolitikák exponálása helyett a nép azt kívánja: őhozzá szóljanak, úgy, hogy ő is megértse!
És lehet, hogy e tekintetben egyik nagy párt kampánya se szar: vagy legalábbis van benne értelem. És akkor az ingyencirkuszról, amit e monumentális dráma szereplői úgyszólván ránk tukmálnak, még nem is szóltunk!
A negatív kampányt két hete már megvédtük, nézzük most az ígéreteket! Úgy tűnik, ebben a Fidesz nyitott korai hajrát. Úgymint: teljes foglalkoztatottság, a tébéjárulék radikális csökkentése, 14. havi nyugdíj, az utóbbi fokozatosan, négy év alatt, ingyengyógyszer az időseknek, és persze: a családi adóreform. Bár ezek így együtt nyilvánvaló sületlenségek, és ennyi pénz a világon nincs, az sem állítható, hogy ne adresszálnának a maguk kevéssé kifimomult módján bizonyos súlyos társadalmi problémákat. A társadalombiztosítási járulék tényleg túl magas ebben az országban, és ezt nemcsak a munkaadók szívják meg, de ahhoz képest is sok, amit a biztosított kap érte; a munkanélküliség, bár még mindig tolerálható szinten van, mégis nőtt az elmúlt években; és az is faktum, hogy még az átlagnyugdíj is fájóan csekély a mégoly szerény igényű megélhetés költségeihez képest (pláne ha az illető nagyszülő betegeskedik is!). Arról persze, hogy hol lenne ez a pénz megkeresve, azaz hogy az input oldal miként nőne, illetőleg az output más elemei miként csökkennének, Orbán egy kukkot nem szól (a legfőbb állami jövedelemgeneráló tényező e virágzó szocializmusban a teljes foglalkoztatottság, illetve az ily módon megsokszorozódó adó- és járulékbevételek lennének). A gazdasági logikai és osztályellentmondásokat Orbán inkább a magyar szolidaritás szószával löttyinti le: hátha így sem a központi költségvetésből hiányzó százmilliárdok nem tűnnek fel, sem pedig az, hogy e posztulátumok a nemzet más és más társadalmi, anyagi állású csoportjainak kedveznének, esetenként egymás ellenében. A Fidesz legalábbis igyekezett tanulni korábbi kudarcaiból, melyek okát a nyugdíjasok és a kétkezi, városi néprétegek (majdnem azt írtuk: a munkásosztály) lesajnálásában fedezte fel (részben legalábbis helyesen). Feltűnő továbbá, hogy kiről, kihez és miről nem szól a Fidesz kampánya, legalábbis egyelőre: az agrárnépesség és a nacionalista hőzöngésre fogékony populáció már nagyjából zsebben van, az ő rokonszenvükért a továbbiakban másképp - helyi szintű mozgósítással - kell megdolgozni (bár a gazdasági nacionalizmus továbbra sem idegen Orbán szentbeszédeitől); a többiek pedig (mondjuk az egyedülálló munkavállalók - ők sem nem adóznának kevesebbet, sem nem kell nekik még egy munkahely) szavazzanak másra, no, mondd már. Az sem véletlen, hogy Orbán - talán egy szem, pár hete megjelent Figyelő-interjút kivéve - nemigen beszél az államgépezet jelentős átalakításáról, az ún. strukturális reformokról; ha tervez(ne) is ilyesmit, jobb nem előre az érintettek orrára kötni, elvégre minden ilyen jellegű intézkedés befolyásos társadalmi csoportok érdeksérelmével járhat. Mindegy, majd a Fidesz-programból kiokosodunk!
Mely programot a Fidesz szokatlanul későn, március végén hozza majd nyilvánosságra. A maguk szempontjából megint csak nem bután. Abban ugyanis van valami, hogy az MSZP ügyesen és kedvvel telepszik rá a Fidesz javaslataira, és keni, maszatolja szét, taknyolja el őket. A 14. havi nyugdíjakról azt állítják, már meg is csinálták, ráadásul igazságosan; a teljes foglalkoztatottságot a trendi részmunkaidős munkavállalással ütnék agyon. A szocpárt vékony pallón halad: kormányfőjelöltje bátran hirdeti, hogy nem száll be az ígérgetésversenybe, és többször nyilvánosan is az ellenpárt "költségvonzatainak" számolgatására vetemedik; miközben maga sem jósol mást, mint fellendülést és fejlődést! És bántani ő sem akar senkit, naná! Vagy megszorítani! A szocpárt súlyosabb állításai kormányzásuk bizonyos tagadhatatlan népjóléti elérményeit emelik ki - s végképp nem ügyetlenek az ellenoldal hiteltelenítésében. (Jelentős segítséget ehhez nemegyszer Orbán Viktortól kapnak: amikor a Fidesz jelöltje a négyes metró meg nem építését a jelenlegi kormánynak rója fel, az maga a szocialista kampányfilm.)
Hogy az ún. egyszerű választó hogyan igazodik el majd az ordító hazugságok, az ügyes manipulációk, nagyotmondások, blöffök mind bonyolultabbá váló hálójában, hogy ki mar többet áprilisban a bizonytalanok legendás tömegéből, s ki tudja híveit nagyobb számban szavazásra, az ellenoldal támogatóit otthon maradásra bírni, mindebből kiókumlálni szinte lehetetlen. Feledkezzünk meg tehát egy rövid időre még a józan észről, és próbáljuk meg élvezni a dolgot. Jobb ötletünk nincs - legalább érezzük jól magunkat április végéig. Annak, ami utána következik, úgysem lesz sok köze ahhoz, ami most zajlik. Vagy ha mégis, akkor úgyis mindegy lesz minden.
