A kormány nem csupán mellőzte a javaslatukat, hanem azonnal feloszlatta az egész bizottságot, és annak több tagját a bizottsági munkától független állásából is kirúgatta. Nem is annyira bosszúból, hanem inkább a miheztartás végett, így megüzenve mindenkinek: félnetek jó lesz! A grémium vezetője utólag azzal mentegetőzött, hogy nem akartak ők ellentmondani a kormánynak, csak senki nem szólt nekik, hogy hagyják figyelmen kívül a szakmai szempontokat, ha azok eltérnek a kormány véleményétől.
Azóta tudja ezt mindenki szólás nélkül is, államtitkártól közmunkásig. Ha valaki mégis kinyitja a száját, ha nyilvánosan el meri mondani a véleményét, például a saját munkakörülményeiről, annak ügyelnie kell, hogy mondandója illeszkedjen a kormánypropagandához. Fennen magasztalni nem muszáj az elért eredményeket, de a Pártot nyíltan kritizálni tilos – különben mindenki azonnal elkönyvel „kormánykritikusként”, annak pedig következményei vannak. És különben is, mit tegyen az egyszeri ember, amikor azt látja, hogy az ország legerősebb intézményei csendben tűrték, ahogy felszámolják a függetlenségüket? Az Alkotmánybíróság konkrétan kussolt, de az egyetemek vagy a Magyar Tudományos Akadémia is csak módjával, tisztelettudóan említette aggályait azzal kapcsolatban, hogy a kormány odapiszkít a nappalijukba, aztán feltörli velük a padlót. (Gondoljunk a kancellárokra, vagy az MTA műhelyében elkészült útmutatóra a jelenlegi kurzusnak megfelelő és nem megfelelő történelmi személyiségekről.) Azért hallgattak, mert az lett mondva itt mindenkinek, hogy ha csendben maradsz, egyezkedhetünk. Csakhogy az egyezkedés vége szinte mindig átverés és megaláztatás lett. Kérdezzék csak meg a látványos eredményeket hozó utcai tüntetéseket a tárgyalások miatt félbehagyó egyetemi hallgatókat!
Most mintha ezt kezdenék megérteni egyre többen. Nem is Sándor Mária vagy Hosszú Katinka egyéni kiállásaira gondolunk. Hanem a Balog miniszternek levelet író több száz orvosra, akik alapvető és azonnali reformokat követelnek a romokban heverő egészségügyben. Vagy akár arra a száz pszichológusra, akik Kövér László és Bagdy Emőke tudománytalan és nőellenes kifakadásait tették helyre. Vagy itt a miskolci Herman Ottó Gimnázium esete, amelynek tanárai levélbe fogalmazták minden elkeseredésüket, és akiket saját diákjaik meg is ünnepeltek ezért, most pedig úgy tűnik, más helyi iskolák is csatlakoznak hozzájuk. Az elitgimnáziumok vezetőit tömörítő ÉGIG novemberben arról írt nyílt levelet, hogy „az oktatás mindennapjait ellehetetlenítő, országos problémát jelent a pedagógus-önértékelési rendszer bevezetése” – ehhez néhány nap alatt 99 állami, egyházi és alapítványi fenntartású intézmény igazgatója csatlakozott, kis vidéki iskolák is.
Látható, hogy a különböző szakmák nemcsak érzékelik a bajt, hanem van szándékuk és merszük tiltakozni, ha ezt méltóságteljes keretek között, politikai pártoktól függetlenül tehetik. Mindez, vagyis a néma meghunyászkodás és a háttéralkuk elutasítása, a nyílt vita és a szakmai érdekérvényesítés azonban tágabb értelemben igenis politika. Azt üzeni, hogy demokráciában élünk, és a kormány még mindig nem tehet meg bármit.
