Egy empatikus szurkoló

A szerk.

"Meg kell mondanom, nem sok örömöm volt az első három nap alatt, mert a szakmai tudás mindenhol jelen volt, de a szívet, a hitet nem éreztem. Ahogy mondani szokták: szívvel-lélekkel kell küzdeni a sikerért" - nyilatkozta az origo.hu-nak Schmitt Pál, aki, ahogy mondani szokták, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. Az általános éremtelenség (egy ezüstérmesűség) harmadik napján "az edzők" is megkapták a magukét. "Az edzőknek kell elgondolniuk, hogy mi az a plusz, amit a többiek hozzá tudnak tenni, de mi nem." Valamint: "Hétfőn voltam a nők kézimeccsén is, bár ne lettem volna." Tényleg, látogatott volna a halpiacra. Valamint. "Most időarányosan egy vívóaranynak kell jönnie." Nem jött.

Ej, gyerekek, sportoló gyerekek, ilyen sok szomorúságot okoztok a Pali bácsinak, nem szégyellitek magatokat! Kinek fog így érmeket átadni a Pali bá', aki mindig olyan jó volt hozzátok, hálátlan banda? Kínaiaknak? Vagy valami azeri kislánynak? És ti is, edzők, mire használjátok a fejeteket?

Vizsgáljuk csak a kijelentés tartalmi elemeit. Ha egy (magyar) sportoló kikap, nem nyer, leszorul a dobogó legfelső fokáról, annak más magyarázata nem lehet, mint hogy kevés érzelmet ("lélek") dobott be a cuccba, nem hitt eléggé (miben?), nem akarta eléggé a győzelmet. Hisz az nem lehet, hogy az ellenfelei jobbak voltak nála (egy magyarnál?).

Pedig lehet. Hogy a magyar versenysport épp Pekingben foglalja-e el az ország méretének, lélekszámának, lehetőségeinek megfelelő helyet a világ sportjában, két hét múlva fogjuk csak megtudni. De nem lenne meglepő, ha pont ez történne; és ez az évtizedeken át megszokottnál jóval kevesebb érmet és pontot jelent majd. Ja, átalakult a sport, elment mellettünk a világ, és ma már mindenhol nagyon megtanulták a kislabdadobást, hogy a vonatkozó közhelyekből csak párat villantsunk. De nem csak ezért tűnik ostoba magatartásnak súlyos elvárásokat pakolni pekingi indulóinkra.

A sportnak ugyanis semmilyen önmagán túlmutató jelentősége és jelentése nincs. Hát nem mindegy, hogy mennyi a világcsúcs 400 gáton vagy 300 háton? Egy olimpiai aranyéremtől nem nő meg a GDP, egy világcsúcs nem viszi előrébb az emberiséget, és nincs az a pontszerző hely, ami a haladást szolgálná. És a hazát is csak mértékkel: egy ország jóhelység-kvóciense és például az olimpiai bajnokok száma közti korreláció statisztikailag a nullához közelít. Tudják-e például, hogy mondjuk Montrealban hány aranyat nyert a Szovjetunió (kilenccel többet, mint az NDK), és hányat Hollandia (pont annyit, mint Portugália)? Na, és önök hol szeretnének inkább lakni? A nemzeti, kollektivista tartalmak beletöltése a sportba frusztrációról, kielégületlenségről, a közösnek vélt kudarcok miatti rossz lelkiismeretről árulkodik. De ennek kevés köze van a sporthoz, hisz a rajongónak épp a dolog teljes magáértvalósága imponál a legjobban - eme univerzum független mindentől. Teljes belefeledkezés valami haszontalanságba. Az igazi sportrajongót a magas szinten űzött bármi látványa le tudja nyűgözi.

Továbbá. A sportolók nem mi vagyunk, a sportolók ők maguk, megannyi individuum, akiket a nemzethez - a MOB-hoz - magánjogi szerződés köt. Ennek értelmében bizonyos feltételek teljesülése mellett vállalják az olimpiai indulást és az avval járó kötelezettségeket. Egyéb kötelmük - például hogy nyerniük kell - nincs. Ha azonosulni kívánunk velük, megtehetjük, a lelkünk rajta, de ettől ez még egyirányú kapcsolat marad, a mi magánügyünk; számon rajtuk sem egyenként, sem együtt, nemzetként nem kérhetünk semmit. Még Schmitt Pál sem - ő a legkevésbé. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne szurkoljunk a hazánk színeiben induló fiúknak és lányoknak. Épp hogy nagyon szurkolunk nekik - ők pedig vagy adnak valamit, vagy nem, és mi örülünk neki, ha összejön; és velük szomorkodunk, ha kudarcot vallanak. Mert jó szurkolók vagyunk.

A MOB-elnök mintha saját menekülési útvonalát jelölte volna most ki: a kudarcért (mert hátha kudarc lesz) a sportolókat meg az edzőket tessék cseszegetni, ők nem akartak akarni. Ám az ország legjobb sportolóit nem lehet leváltani. Ellentétben azon szervezet (MOB) elnökével, amelynek a célja "...a versenyzők olimpiai játékokra való felkészülésének és az azon való részvételének elősegítése".

Ha már ennyire a szívére vette a sikertelenséget.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.