"Meg kell mondanom, nem sok örömöm volt az első három nap alatt, mert a szakmai tudás mindenhol jelen volt, de a szívet, a hitet nem éreztem. Ahogy mondani szokták: szívvel-lélekkel kell küzdeni a sikerért" - nyilatkozta az origo.hu-nak Schmitt Pál, aki, ahogy mondani szokták, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. Az általános éremtelenség (egy ezüstérmesűség) harmadik napján "az edzők" is megkapták a magukét. "Az edzőknek kell elgondolniuk, hogy mi az a plusz, amit a többiek hozzá tudnak tenni, de mi nem." Valamint: "Hétfőn voltam a nők kézimeccsén is, bár ne lettem volna." Tényleg, látogatott volna a halpiacra. Valamint. "Most időarányosan egy vívóaranynak kell jönnie." Nem jött.
Ej, gyerekek, sportoló gyerekek, ilyen sok szomorúságot okoztok a Pali bácsinak, nem szégyellitek magatokat! Kinek fog így érmeket átadni a Pali bá', aki mindig olyan jó volt hozzátok, hálátlan banda? Kínaiaknak? Vagy valami azeri kislánynak? És ti is, edzők, mire használjátok a fejeteket?
Vizsgáljuk csak a kijelentés tartalmi elemeit. Ha egy (magyar) sportoló kikap, nem nyer, leszorul a dobogó legfelső fokáról, annak más magyarázata nem lehet, mint hogy kevés érzelmet ("lélek") dobott be a cuccba, nem hitt eléggé (miben?), nem akarta eléggé a győzelmet. Hisz az nem lehet, hogy az ellenfelei jobbak voltak nála (egy magyarnál?).
Pedig lehet. Hogy a magyar versenysport épp Pekingben foglalja-e el az ország méretének, lélekszámának, lehetőségeinek megfelelő helyet a világ sportjában, két hét múlva fogjuk csak megtudni. De nem lenne meglepő, ha pont ez történne; és ez az évtizedeken át megszokottnál jóval kevesebb érmet és pontot jelent majd. Ja, átalakult a sport, elment mellettünk a világ, és ma már mindenhol nagyon megtanulták a kislabdadobást, hogy a vonatkozó közhelyekből csak párat villantsunk. De nem csak ezért tűnik ostoba magatartásnak súlyos elvárásokat pakolni pekingi indulóinkra.
A sportnak ugyanis semmilyen önmagán túlmutató jelentősége és jelentése nincs. Hát nem mindegy, hogy mennyi a világcsúcs 400 gáton vagy 300 háton? Egy olimpiai aranyéremtől nem nő meg a GDP, egy világcsúcs nem viszi előrébb az emberiséget, és nincs az a pontszerző hely, ami a haladást szolgálná. És a hazát is csak mértékkel: egy ország jóhelység-kvóciense és például az olimpiai bajnokok száma közti korreláció statisztikailag a nullához közelít. Tudják-e például, hogy mondjuk Montrealban hány aranyat nyert a Szovjetunió (kilenccel többet, mint az NDK), és hányat Hollandia (pont annyit, mint Portugália)? Na, és önök hol szeretnének inkább lakni? A nemzeti, kollektivista tartalmak beletöltése a sportba frusztrációról, kielégületlenségről, a közösnek vélt kudarcok miatti rossz lelkiismeretről árulkodik. De ennek kevés köze van a sporthoz, hisz a rajongónak épp a dolog teljes magáértvalósága imponál a legjobban - eme univerzum független mindentől. Teljes belefeledkezés valami haszontalanságba. Az igazi sportrajongót a magas szinten űzött bármi látványa le tudja nyűgözi.
Továbbá. A sportolók nem mi vagyunk, a sportolók ők maguk, megannyi individuum, akiket a nemzethez - a MOB-hoz - magánjogi szerződés köt. Ennek értelmében bizonyos feltételek teljesülése mellett vállalják az olimpiai indulást és az avval járó kötelezettségeket. Egyéb kötelmük - például hogy nyerniük kell - nincs. Ha azonosulni kívánunk velük, megtehetjük, a lelkünk rajta, de ettől ez még egyirányú kapcsolat marad, a mi magánügyünk; számon rajtuk sem egyenként, sem együtt, nemzetként nem kérhetünk semmit. Még Schmitt Pál sem - ő a legkevésbé. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne szurkoljunk a hazánk színeiben induló fiúknak és lányoknak. Épp hogy nagyon szurkolunk nekik - ők pedig vagy adnak valamit, vagy nem, és mi örülünk neki, ha összejön; és velük szomorkodunk, ha kudarcot vallanak. Mert jó szurkolók vagyunk.
A MOB-elnök mintha saját menekülési útvonalát jelölte volna most ki: a kudarcért (mert hátha kudarc lesz) a sportolókat meg az edzőket tessék cseszegetni, ők nem akartak akarni. Ám az ország legjobb sportolóit nem lehet leváltani. Ellentétben azon szervezet (MOB) elnökével, amelynek a célja "...a versenyzők olimpiai játékokra való felkészülésének és az azon való részvételének elősegítése".
Ha már ennyire a szívére vette a sikertelenséget.
