Egy empatikus szurkoló

A szerk.

"Meg kell mondanom, nem sok örömöm volt az első három nap alatt, mert a szakmai tudás mindenhol jelen volt, de a szívet, a hitet nem éreztem. Ahogy mondani szokták: szívvel-lélekkel kell küzdeni a sikerért" - nyilatkozta az origo.hu-nak Schmitt Pál, aki, ahogy mondani szokták, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. Az általános éremtelenség (egy ezüstérmesűség) harmadik napján "az edzők" is megkapták a magukét. "Az edzőknek kell elgondolniuk, hogy mi az a plusz, amit a többiek hozzá tudnak tenni, de mi nem." Valamint: "Hétfőn voltam a nők kézimeccsén is, bár ne lettem volna." Tényleg, látogatott volna a halpiacra. Valamint. "Most időarányosan egy vívóaranynak kell jönnie." Nem jött.

Ej, gyerekek, sportoló gyerekek, ilyen sok szomorúságot okoztok a Pali bácsinak, nem szégyellitek magatokat! Kinek fog így érmeket átadni a Pali bá', aki mindig olyan jó volt hozzátok, hálátlan banda? Kínaiaknak? Vagy valami azeri kislánynak? És ti is, edzők, mire használjátok a fejeteket?

Vizsgáljuk csak a kijelentés tartalmi elemeit. Ha egy (magyar) sportoló kikap, nem nyer, leszorul a dobogó legfelső fokáról, annak más magyarázata nem lehet, mint hogy kevés érzelmet ("lélek") dobott be a cuccba, nem hitt eléggé (miben?), nem akarta eléggé a győzelmet. Hisz az nem lehet, hogy az ellenfelei jobbak voltak nála (egy magyarnál?).

Pedig lehet. Hogy a magyar versenysport épp Pekingben foglalja-e el az ország méretének, lélekszámának, lehetőségeinek megfelelő helyet a világ sportjában, két hét múlva fogjuk csak megtudni. De nem lenne meglepő, ha pont ez történne; és ez az évtizedeken át megszokottnál jóval kevesebb érmet és pontot jelent majd. Ja, átalakult a sport, elment mellettünk a világ, és ma már mindenhol nagyon megtanulták a kislabdadobást, hogy a vonatkozó közhelyekből csak párat villantsunk. De nem csak ezért tűnik ostoba magatartásnak súlyos elvárásokat pakolni pekingi indulóinkra.

A sportnak ugyanis semmilyen önmagán túlmutató jelentősége és jelentése nincs. Hát nem mindegy, hogy mennyi a világcsúcs 400 gáton vagy 300 háton? Egy olimpiai aranyéremtől nem nő meg a GDP, egy világcsúcs nem viszi előrébb az emberiséget, és nincs az a pontszerző hely, ami a haladást szolgálná. És a hazát is csak mértékkel: egy ország jóhelység-kvóciense és például az olimpiai bajnokok száma közti korreláció statisztikailag a nullához közelít. Tudják-e például, hogy mondjuk Montrealban hány aranyat nyert a Szovjetunió (kilenccel többet, mint az NDK), és hányat Hollandia (pont annyit, mint Portugália)? Na, és önök hol szeretnének inkább lakni? A nemzeti, kollektivista tartalmak beletöltése a sportba frusztrációról, kielégületlenségről, a közösnek vélt kudarcok miatti rossz lelkiismeretről árulkodik. De ennek kevés köze van a sporthoz, hisz a rajongónak épp a dolog teljes magáértvalósága imponál a legjobban - eme univerzum független mindentől. Teljes belefeledkezés valami haszontalanságba. Az igazi sportrajongót a magas szinten űzött bármi látványa le tudja nyűgözi.

Továbbá. A sportolók nem mi vagyunk, a sportolók ők maguk, megannyi individuum, akiket a nemzethez - a MOB-hoz - magánjogi szerződés köt. Ennek értelmében bizonyos feltételek teljesülése mellett vállalják az olimpiai indulást és az avval járó kötelezettségeket. Egyéb kötelmük - például hogy nyerniük kell - nincs. Ha azonosulni kívánunk velük, megtehetjük, a lelkünk rajta, de ettől ez még egyirányú kapcsolat marad, a mi magánügyünk; számon rajtuk sem egyenként, sem együtt, nemzetként nem kérhetünk semmit. Még Schmitt Pál sem - ő a legkevésbé. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne szurkoljunk a hazánk színeiben induló fiúknak és lányoknak. Épp hogy nagyon szurkolunk nekik - ők pedig vagy adnak valamit, vagy nem, és mi örülünk neki, ha összejön; és velük szomorkodunk, ha kudarcot vallanak. Mert jó szurkolók vagyunk.

A MOB-elnök mintha saját menekülési útvonalát jelölte volna most ki: a kudarcért (mert hátha kudarc lesz) a sportolókat meg az edzőket tessék cseszegetni, ők nem akartak akarni. Ám az ország legjobb sportolóit nem lehet leváltani. Ellentétben azon szervezet (MOB) elnökével, amelynek a célja "...a versenyzők olimpiai játékokra való felkészülésének és az azon való részvételének elősegítése".

Ha már ennyire a szívére vette a sikertelenséget.

Figyelmébe ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.