A hétvégén volt a második világháborút követő párizsi béke aláírásának hatvanadik évfordulója - és ugyanekkor emlékezett meg egy kis szélsőjobboldali párt Horthy halálának ötvenéves jubileumáról. A két dolog nem ért össze az ünneplők fejében: a Horthy-kultusz ébrentartói nem gondolják úgy, hogy a néhai kormányzónak és az ő politikájának bármi köze is lett volna a háborúvesztéshez, meg a rá következő újabb megalázó békéhez (Trianon II.), a polgári és katonai áldozatok rettenetesen magas számához, ahhoz, hogy zsidó származású honfitársaink elpusztításához oly sok segítséget nyújtott a Horthy alatt szocializálódott magyar közigazgatás, a csendőrség, meg az államvasút, mi több, jó részüket maga Horthy is veszni hagyta. (Na de a budapestieket, ugye, már nem engedte - őket dicstelen bukása után a nyilas rezsim próbálta likvidálni.)
A megemlékezők nyilván nem így emlékeznek, s azon szegedi jobboldali notabilitások sem, akik pont most akarnak szobrot állítani az admirálisnak - nyilván hallottak valamit harangozni a szegedi gondolatról. De vajon mit gondolhat ez a vélhetően még a jobboldalon belül is kisebbségi csoport az egykori kormányzóról? Mi tetszik annyira az operetthuszárok, neoősmagyarok és Pörzse Sándor közös többszöröseként előálló ünneplő közönségnek, amely stílusosan a Bazilikában tartott emlékmisét a református kormányzónak - igaz: az ökumené eme mérsékelten progresszív, gyomorforgatóan keresztény-nemzeti formája is az ő negyedszázada alatt született, így ma már azon sincs mit csodálkozni, ha a kérkedve keresztyén (református) jobboldali pártvezér ott lohol a Szent Jobb nyomában. Tudjuk persze, mit sírnak vissza: azt az időt, amikor még egyértelmű volt, hogy csak a jobb embereknek, a keresztény-nemzeti politikai osztálynak lehet szava a magyar politikában, a többieket meg jobb esetben megtűrték, s a látszatdemokrácia szabályait is ehhez igazították.
Hát igen, a húszas-harmincas években akadt a kormányzónak olyan (amerikai) látogatója is, aki pont azért találta rokonszenvesnek, mert hazája déli ültetvényeseire emlékeztette. Kenderesen is sokáig emlékeztek úgy rá, mint aki milyen korrektül bánt a cselédekkel, s hogy hány környékbeli kis- vagy nagygazdának volt szívbéli komája. Hál' isten, azóta ezt is, azt is elfújta a szél.
