Elfújta a szél

A szerk.

A hétvégén volt a második világháborút követő párizsi béke aláírásának hatvanadik évfordulója - és ugyanekkor emlékezett meg egy kis szélsőjobboldali párt Horthy halálának ötvenéves jubileumáról. A két dolog nem ért össze az ünneplők fejében:

A hétvégén volt a második világháborút követő párizsi béke aláírásának hatvanadik évfordulója - és ugyanekkor emlékezett meg egy kis szélsőjobboldali párt Horthy halálának ötvenéves jubileumáról. A két dolog nem ért össze az ünneplők fejében: a Horthy-kultusz ébrentartói nem gondolják úgy, hogy a néhai kormányzónak és az ő politikájának bármi köze is lett volna a háborúvesztéshez, meg a rá következő újabb megalázó békéhez (Trianon II.), a polgári és katonai áldozatok rettenetesen magas számához, ahhoz, hogy zsidó származású honfitársaink elpusztításához oly sok segítséget nyújtott a Horthy alatt szocializálódott magyar közigazgatás, a csendőrség, meg az államvasút, mi több, jó részüket maga Horthy is veszni hagyta. (Na de a budapestieket, ugye, már nem engedte - őket dicstelen bukása után a nyilas rezsim próbálta likvidálni.)

A megemlékezők nyilván nem így emlékeznek, s azon szegedi jobboldali notabilitások sem, akik pont most akarnak szobrot állítani az admirálisnak - nyilván hallottak valamit harangozni a szegedi gondolatról. De vajon mit gondolhat ez a vélhetően még a jobboldalon belül is kisebbségi csoport az egykori kormányzóról? Mi tetszik annyira az operetthuszárok, neoősmagyarok és Pörzse Sándor közös többszöröseként előálló ünneplő közönségnek, amely stílusosan a Bazilikában tartott emlékmisét a református kormányzónak - igaz: az ökumené eme mérsékelten progresszív, gyomorforgatóan keresztény-nemzeti formája is az ő negyedszázada alatt született, így ma már azon sincs mit csodálkozni, ha a kérkedve keresztyén (református) jobboldali pártvezér ott lohol a Szent Jobb nyomában. Tudjuk persze, mit sírnak vissza: azt az időt, amikor még egyértelmű volt, hogy csak a jobb embereknek, a keresztény-nemzeti politikai osztálynak lehet szava a magyar politikában, a többieket meg jobb esetben megtűrték, s a látszatdemokrácia szabályait is ehhez igazították.

Hát igen, a húszas-harmincas években akadt a kormányzónak olyan (amerikai) látogatója is, aki pont azért találta rokonszenvesnek, mert hazája déli ültetvényeseire emlékeztette. Kenderesen is sokáig emlékeztek úgy rá, mint aki milyen korrektül bánt a cselédekkel, s hogy hány környékbeli kis- vagy nagygazdának volt szívbéli komája. Hál' isten, azóta ezt is, azt is elfújta a szél.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.