A hétvégére már erősen bukóra hajlott az ügy, hiába próbálta Áder meg Pokorni a 3 plusz (talán) 1/2 találatot az eredetileg hétkérdéses népszavazási kezdeményezés nagyszerű sikereként prezentálni. (Vajon mi vihette rá a két régi harcost arra, hogy feltakarítson a főnök után, mikor őket vélhetően meg sem kérdezték arról, hogy most akkor csináljak-e a szoba közepére, vagy tartsam vissza mégiscsak?)
És itt vakuljunk meg, tényleg próbáltunk valami magasabb értelmet és hosszú távú, zseniális stratégiát belelátni a dologba. De ebbe? Hogyan? (Az Alkotmánybíróság döntése nyomán kialakult helyzetről lásd cikkünket a 10-12. oldalon.)
Van egy kérdés, amit nem lehet értelmezni - "a kórházak privatizációjáról" tudniillik szó sincs; szolgáltatások magánosításáról ellenben igen, ami hosszú évek óta gyakorlat az egészségügyben. (Nota bene: a klasszikus magánosítás olyasmi, amire a megszüntetésre ítélt Schöpf-Mérei vezetősége készül, hogy tudniillik magánintézménnyé alakíthassa a kórházat. Ha lesz tőkéjük hozzá és sikerül nekik, nos, mi is a gond avval?)
A második kérdés egyrészt már eldőlt (a gyógyszerárusítással kapcsolatos), a tetejébe eleve ostoba volt (mondjunk még ilyen kérdéseket?, tessék: "Egyetért-e Ön azzal, hogy oldalszalonnát és cipőfűzőt csak az erre kijelölt Oldalszalonnát És Cipőfűzőt Árusító Boltokban lehessen árusítani?").
Van még egy kérdés, a családi gazdaságok elővásárlási jogáról szóló, ami egyrészt már szintén eldőlt (hiszen az uniós derogáció lejártával a földpiac fölszabadul), másrészt alig érint pár ezer embert ebben az országban, harmadrészt még a megfejtéséhez is széles agrárágazati és cégjogi ismeretekre lenne szükség.
És esetleg lesz egy negyedik: a tandíjkérdés, amiben egy esetleges "igen" győzelem felettébb megkönnyíti majd a felsőoktatás helyzetét, kérdezzék csak meg a rektorokat.
Ez lenne a kormánybuktatás receptje? Maga a forradalom?
Merthogy ugye valami olyasminek készült a dolog - a népszavazási kezdeményezés, az októberi és ez a második mostani is csak egy-egy lefosott kilométerkő azon az úton, amelyen a Fidesz elnöke tavaly tavasszal indult el.
Miután Orbán másodszor is elveszítette az országgyűlési választásokat, stratégiáját az előrehozott választásokra építette. Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésében olyan lehetőséget látott, aminek a kihasználásával célját ripsz-ropsz érheti el. Meghirdette, hogy az önkormányzati választás az "igazi" parlamenti választás, a harmadik forduló, ahol az igazság legyűri a leleplezett hazugságot. Aztán október 1-jén a Fidesz nagy győzelmet aratott - ám a kormány október 2-án is a helyén volt, végtére az emberek nem az országgyűlési, hanem az önkormányzati mandátumokról döntöttek csupán. Ezután következett a nevezetes 72 órás ultimátum: Gyurcsány vagy lemond, vagy... Az arrogáns, pökhendi kormányfő azonban elfelejtett betojni, és a 73. órában is a helyén volt. Az irgalmat hírből sem ismerő Orbán pedig beváltotta szörnyű fenyegetését: mindennap délután öt órára nagygyűlést hirdetett, melyeken többször fellépett a széles körben rettegett Pitti Katalin is.
Ám ezeken nemhogy százezrek, de a vége felé tízezren sem jöttek össze. A kormány pedig a helyén maradt, hiába adtak bele a demonstrálók mindent, egyes híresztelések szerint ezerkétszázháromszor énekelték el a Székely himnuszt. A "forradalom" ekkor lekerült a műsorról, viszont a nevetségessé válás ellen valamit tenni kellett. Ez lett a kormány eltávolítására kitalált "utolsó" (már megint az utolsó), ráadásul makulátlanul alkotmányos eszköz, a népszavazás. Orbán ekkor újfent azt ígérte híveinek, hogy juszt is megbuktatja a kormányt; ha nem is azonnal, de a népszavazás után bizonyosan. (Egy rövid időre szóba jött egy márciusi határidő is: kijönnek az áremelés utáni első nagy gázszámlák, az emberek az utcára tódulnak, a kormány megdől. De a gázlázadás is elmaradt. A Fidesz elnöke ebben is elszámította magát; oly sokadszorra, hogy ez a tévedése föl sem tűnik már senkinek.)
Csakhogy ami a tavaly októberi lázas napokban pompás ötletnek tűnt, az most, fél év múlva inkább a stratégia csődjét ígéri.
Erre a népszavazásra ugyanis azok, akik e kérdéseket valóban meghallgatják, és veszik maguknak a fáradságot, hogy megértsék a tartalmukat, és egy kicsit is komolyan veszik állampolgári jogaikat és kötelességeiket, saját magukat, nem fognak elmenni. Mert pontosan látják, hogy ez kamu, hogy az ötletgazda rosszhiszeműen visszaél egy demokratikus intézménnyel (az alkotmányozó eredeti szándéka szerint ugyanis a népszavazás kormánybuktatásra nem használható - ezt például onnan lehet tudni, hogy bele van írva a törvénybe), s mivel Orbán a népszavazást mégis kormánybuktatásra akarja használni, az egész konstrukció, patikusostul, elővásárlási jogostul, vizitdíjastul, kórházi napidíjastul a velejéig hazug. Akkor már sokkal őszintébb lett volna azt a kérdést, a valódi kérdést feltenni: "Egyetért-e Ön azzal, hogy inkább Orbán Viktor legyen a miniszterelnök, az emberi kor legvégső határáig?" Vagy mert ezt talán mégsem lehet, azt, hogy: "Egyetért-e Ön azzal, hogy Orb. Vikt. továbbra is feszt azt mondja, mondogassa, mondogathassa, hogy a kormány mondjon le?"
Azok, akik elmennek majd a népszavazás(ok)ra, kétségkívül így is értik majd a konkrét kérdéseket, bárhány is lesz belőlük, és bármit is tartalmaznak majd. Ha az lesz a kérdés, hogy "Egyetért-e Ön azzal, hogy Pitti Katalin addig énekeljen népdalokat és virágénekeket a parlament előtt, amíg a kormány le nem mond?", annak is örülnének, és arra is igent mondanának, legfeljebb addig a pár napig nem mennének a Kossuth tér közelébe.
De hányan lennének ők? Lennének-e kicsivel többen, mint kétmillióan, amennyi egyirányú szavazat az eredményességhez kell - és amenynyien a 2006-os országgyűlési választáson a Fideszre szavaztak?
Aligha. Elvégre a következő fél évben a kormánynak is lenne pár szava ezen ügyekben a lakossághoz; sőt, gyanítjuk, az MDF-nek is. És hogy ennyien elmenjenek, ahhoz az is kéne, hogy az összes egykori Fidesz-szavazó, a bizonytalanok, a két rossz közül a szerintük kisebbiket választók egytől egyig elhiggyék: ha elmennek, úgy lesz, ahogy Orbán mondja. Az eredményességhez az kell, hogy mindannyian eldobják az agyukat, és belehelyezkedjenek Orbán Viktor fantáziavilágába, amelyben az elsöprő diadal után a trónbitorló szemüveges rövid, utolsó szereplésre jelentkezik be a Szabadság téren (lemondani).
Ezért van most szüksége Orbánnak erre a két újabb kérdésre is a kórházi napidíjról meg a vizitdíjról. Ha vissza már nem tud menni, megállni meg nem lehet, hát próbálja a haladás látszatát kelteni. Emelni a tétet, és még egy lapot húzni - a fuccsra. Ha meg nem egy, hanem két népszavazás lesz, annál jobb - annál tovább tart majd a hecc, és ha az első nem jön be, még mindig ott a másik, ami bejöhet.
Pedig ez a két további kérdés már nem oszt és nem szoroz. Nincs az a zsákutca, amiben egy erős akaratú, nagyszerű vezető és stratéga ne tudna még harminc centit előrehaladni - de az is csak a falhoz visz közelebb.
