És semmiféle meglepetést nem hozott: a kormány a múlt hetihez képest (lásd: Félpályás támadás, Magyar Narancs, 2007. augusztus 2.) még jobban az adófizetők zsebébe nyúlt, s végül kiegyezett a demonstráló magoszos szabolcsi gazdákkal. Akik a sajtó szerint csak részben elégedettek, hiszen az elfagyott ültetvényeket nem nyilvánították katasztrófa sújtotta területté, a kormány a múlt heti plusz ötmilliárd után nem tett újabb pénzt az eredetileg félmilliárdos kárenyhítési alapba, és a gazdák járulékfizetési kötelezettségének elengedése is gyorsan lekerült a napirendről. Azt sem érték el, hogy azok is részesülhessenek a segélyből, akik nem tagjai az alapnak (értsd: semmiféle önrésszel nem kívánnak a kockázati közösségben részt venni). Abban viszont a minisztérium engedett, hogy az ezer négyzetkilométernél nagyobb belterületi ültetvényekkel rendelkezők is hozzáférhessenek ezentúl a kárenyhítési alaphoz. Úgyhogy valamenynyire mégis elégedettek a tüntetők, mert az öszszességében 9 milliárdos állami dotáció (amely a már említett 5 milliárd mellett állami kamattámogatásokból és uniós forrásokból áll) lehetőséget ad arra, hogy átvészeljék az idei évet. Ennyit akartak ők csupán, nem nyerészkedni - elhangzott ez is.
Nem is lenne evvel semmi gond, ámbár például a kezdetben követelt (s a menetrendszerű agrárpetíciókban időről időre fölbukkanó) járulékfizetési mentesség mégiscsak arra enged minket következtetni, hogy - közelebbről soha nem megfogalmazott okokból - az ún. gazda-érdekképviselők kiváltságokat követelnek. Nem akarjuk a naivat játszani és rácsodálkozni, hogy nahát, az utakon demonstrálók már megint milliárdokat húztak a költségvetésből. Csak azért sem, mert a Gyurcsány-Veres-féle megszorító csomag sikere nem azon a pár milliárdon múlik, ami a demonstrálók leszerelésére ment most el. De ennek nem volna szabad így működnie. Mondjuk föl ezredszerre is az egyszeregyet? Fölmondjuk. Egy mezőgazdasági vállalkozás ugyanúgy nem kockázatmentes biznisz, mint a kürtőskalácssütés, egy mérnöki iroda piaci jelenléte, vagy akár a lapkészítés. Ha a pék eladhatatlan árut készít, a vásárlói otthagyják és tönkremegy, és az állam nem fog a hóna alá nyúlni. A paraszt nagy kockázata az időjárás - kínos ügy, egy percig sem vitatjuk, de azért e rizikófaktort lehet csökkenteni. Híres szemüveges szovjet tudósok az ebbéli károk enyhítésére már régen fölfedezték a biztosítási kockázatközösségeket. A magyar biztosítótársaságok jó része - múlt heti közlésünkkel ellentétben - kínál mezőgazdasági biztosításokat is (a témáról a keddi Népszabadság ír bővebben) - igaz, a termelők túl drágának tartják az éves díjakat. De a termelők többsége, mint az elmúlt napokban kiderült, a jóval olcsóbb állami biztosításba (a kárenyhítési alapba) fizetendő önrészt is soknak tartja. (Pedig, hogy adjunk egy tippet, az fedezhető volna a lényegében semmire kapott uniós agrársegélyből.) Rendben: ha nem lép a mezgazd vállalkozó senkivel kockázatközösségre, azzal teljes egészében vállalja a kiszámíthatatlan időjárással együtt járó következményeket is - gondolnánk. De nem: ha beüt a krach, a gazda úgy okoskodik, hogy irány valamelyik főút, a tévék biztos ott lesznek, onnan pedig már megy simán minden, és hát végső soron a kormánynak sem jön rosszul, ha látványosan megoldhat egy válságot; úgyhogy mindenki megkapja a magáét.
Az agrárkérdés régóta nem gazdasági kérdés, hanem szociális probléma. Tudja ezt mindenki itthon és az unióban is. Tony Blair és a britek tavaly már megpróbáltak változtatni azon a gyakorlaton, mely szerint az unió aránytalanul sokat költ a francia, lengyel stb. agrárbéke fönntartására - igaz, véres fejjel vonultak vissza. De a jelenlegi status quo nem tartható sokáig, ez mindenkinek világos. Lassan ideje volna ezzel itthon is szembenézni; még akkor is, ha vitathatatlanul könnyebb és népszerűbb a közös zsebből állni a cechet.
