Az egyik szellem Patyomkin hercegé. Mert tudjuk, Grigorij Alekszandrovics nagy franc volt, úgy meghajókáztatta Nagy Katalint, hogy az virágzó falvakat látott végig a Dnyeper mentén, s decensen öltözött, vidám muzsikokat egészen Poltaváig. Tudjuk, szemfényvesztés volt, a díszleteket, szereplőket éjjelente szállították tova, hogy másnap újra domborítsanak a cárnő vakítására.
A másik szellem szintén orosz, de annyira, hogy már szovjet: Kocsetov tábornok, a hazánkban ideiglenesen állomásozó testvéri haderő főnöke, aki előtt, ha látogatóba érkezett, a magyar laktanyákat is rendbe kellett vágni, ilyenkor volt az egész napos fókamóka, a fák leveleinek még zöldebbre festése, satöbbi. E sarkossághoz, pedantériához, rendhez vezető munkafolyamatot, mindközönségesen a sorállomány szívatását nevezték szaknyelven kocsedónak. Lásd még: bekocsedózott az ÜTI (tudniillik felmosatta a folyosót – nyolcszor, fogkefével). A „kocsedó” kifejezés valójában a koreai háború hírhedt hadifogolytáborában (Kocsedó vagy Koje do szigetén) uralkodó állapotokat helyezte a magyar laktanyák kontextusába.
Mindez persze jottányit sem változtat azon a tényen, hogy a minap a II. kerület utcáin látták kézen fogva sétálni Patyomkin és Kocsetov elvtársak szellemét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
