A szerk.

Ha nem jönnének

A szerk.

A napokban újabb, több tízezres menekülthullám érkezik a horvát–szlovén határra, miután véget ért a görög komphajósok sztrájkja. Épp ideje, hogy megint jöjjenek, hogy megint mutathassa az M1 az áradatot, és ily módon képekkel is igazolva legyen Orbán Viktor miniszterelnök úr állhatatos küzdelme Magyarország és Európa szabadságáért. Jöjjenek csak, hogy megint ez töltse be a mindennapokat. Mert ha nem jönnének, akkor talán sokan, a kelleténél többen tennék föl a kérdést elébb maguknak, aztán a szomszédjuknak, aztán az utastársaiknak a buszon, vonaton, hogy hát tulajdonképpen mi is történik a mi hazánkban.

Inkább rágódjanak a népek a migránsveszélyen, mint például azon, hogy Magyarországon egyre gyorsuló ütemben rohad szét az egészségügy. A közkórházakat, aki teheti, már régóta kerüli, mert az épületek és a berendezések gyalázatos állaga mellé a magyar elvándorlás (miszerint, khm, migráció) miatt ma már számos esetben vészes szakemberhiány, következésképpen folyamatosan romló ellátás társul. A 2010 utáni Orbán-kormányok az egészségügy 1990 óta tartó hiábavaló megreformálásából azt a következtetést vonták le, hogy akkor inkább mindent hagynak úgy, ahogyan van.

Minek beszélni minderről? Vagy arról, hogy a rendszer utolsó, még működő szegmense, a háziorvosi hálózat is válságtüneteket mutat?

A magyar oktatás szétveréséről szintén szó se essék – ott vannak ehelyett a menekültek eldobált mobiltelefonjairól költött rémmesék, amiket számos hasonló követ még. Ha ugyanis ezek nem volnának, esetleg arról beszélnénk, hogy avítt ideológiai megfontolásokból, dilettantizmusból, agresszív butaságból, szimpla gonoszságból hogyan züllesztik le a köz- és szakoktatást, hogyan távolítják a felsőoktatásunkat lassan, de biztosan a világ élvonalától, hogyan alázzák meg nap mint nap a tanárokat azzal, hogy értelmetlen túlmunkákra és egymás megfigyelésére ösztönzik őket, hogyan növelik a szakadékot a korszerűtlen ismeretek bemagoltatásával a magyar tanulók és szerencsésebb európai kortársaik között.

Ha minderről beszélnénk, akkor előbb-utóbb megkérdeznénk, hogy hát nem épp az egészségügy vagy az oktatás nívós működtetését kellene kormányzásnak nevezünk? És ha igen, akkor mi folyik itt kormányzás helyett?

De ezen kívül is lenne miről beszélni. A napról napra gyarapodó politikusok luxuslakásairól, az új uralkodó osztály látványos gazdagodásáról, a föld törvénybe iktatott, ám attól még erőszakos einstandolásáról, a miniszterelnöki jóindulat függvényében hol az egyik, hol a másik barát felé irányított milliárdokról. Beszélhetnénk például a miniszterelnök legszűkebb környezetének mind nagyobb jólétéről; a lopáson kívül mindenféle racionalitás gazdasági indokot nélkülöző MET-ügyletről, amely az állam helyett isten tudja (dehogynem tudja), kinek hozott 150 milliárdot; a vérlázító letele­pedési kötvénybizniszről; a még vérlázítóbb Buda-Cash- és Quaestor-botrányokról. Főleg ez utóbbiról lenne mit beszélni: a miniszterelnök és csatlósainak immár dokumentálható hazudozásairól, a Fidesz-holdudvar és a fő­bróker összefonódásáról, az állami intézmények pénzeinek megforgatásáról a Quaestorban, majd a pénz kivételéről épp az összeomlás előtt. Folyhatna diskurzus éppenséggel a miniszterelnöki vej (immár, persze, csak volt) cégének gyanús pályázati sikereiről is, amikre az Európai Unió csalás elleni hivatala is fel­figyelt. De tele lehetnének a lapok és a tévék azzal is, hogy a kormányzati cinizmus hogyan terelte vakvágányra azt a jó szándékú civil kezdeményezést, amely a növekvő gyermekéhezés ellen próbált tenni valamit.

Orbán Viktor és rendszerének a kegyeltjei nem engedhetik meg, hogy ezek a dolgok uralják a nyilvánosságot: ezért kell állandóan ellenségeket gyártani; ezért kell migránsozni, egyre nyíltabban zsidózni a közmédiában és a közpénzből kistafírozott társutas médiában. (A so­rosozás, a liberálisozás színtiszta zsidózás, az volt Csurka idejében, és Orbán idejében is az.) A rendszer addig él, ameddig a folyamatos ködetetéssel képes elfedni a belső leépülést és a nemzetközi elszigetelődést; azt, hogy az orbánizmus már most katasztrófába sodorta Magyarországot.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.