A szerk.

Ha nem jönnének

A szerk.

A napokban újabb, több tízezres menekülthullám érkezik a horvát–szlovén határra, miután véget ért a görög komphajósok sztrájkja. Épp ideje, hogy megint jöjjenek, hogy megint mutathassa az M1 az áradatot, és ily módon képekkel is igazolva legyen Orbán Viktor miniszterelnök úr állhatatos küzdelme Magyarország és Európa szabadságáért. Jöjjenek csak, hogy megint ez töltse be a mindennapokat. Mert ha nem jönnének, akkor talán sokan, a kelleténél többen tennék föl a kérdést elébb maguknak, aztán a szomszédjuknak, aztán az utastársaiknak a buszon, vonaton, hogy hát tulajdonképpen mi is történik a mi hazánkban.

Inkább rágódjanak a népek a migránsveszélyen, mint például azon, hogy Magyarországon egyre gyorsuló ütemben rohad szét az egészségügy. A közkórházakat, aki teheti, már régóta kerüli, mert az épületek és a berendezések gyalázatos állaga mellé a magyar elvándorlás (miszerint, khm, migráció) miatt ma már számos esetben vészes szakemberhiány, következésképpen folyamatosan romló ellátás társul. A 2010 utáni Orbán-kormányok az egészségügy 1990 óta tartó hiábavaló megreformálásából azt a következtetést vonták le, hogy akkor inkább mindent hagynak úgy, ahogyan van.

Minek beszélni minderről? Vagy arról, hogy a rendszer utolsó, még működő szegmense, a háziorvosi hálózat is válságtüneteket mutat?

A magyar oktatás szétveréséről szintén szó se essék – ott vannak ehelyett a menekültek eldobált mobiltelefonjairól költött rémmesék, amiket számos hasonló követ még. Ha ugyanis ezek nem volnának, esetleg arról beszélnénk, hogy avítt ideológiai megfontolásokból, dilettantizmusból, agresszív butaságból, szimpla gonoszságból hogyan züllesztik le a köz- és szakoktatást, hogyan távolítják a felsőoktatásunkat lassan, de biztosan a világ élvonalától, hogyan alázzák meg nap mint nap a tanárokat azzal, hogy értelmetlen túlmunkákra és egymás megfigyelésére ösztönzik őket, hogyan növelik a szakadékot a korszerűtlen ismeretek bemagoltatásával a magyar tanulók és szerencsésebb európai kortársaik között.

Ha minderről beszélnénk, akkor előbb-utóbb megkérdeznénk, hogy hát nem épp az egészségügy vagy az oktatás nívós működtetését kellene kormányzásnak nevezünk? És ha igen, akkor mi folyik itt kormányzás helyett?

De ezen kívül is lenne miről beszélni. A napról napra gyarapodó politikusok luxuslakásairól, az új uralkodó osztály látványos gazdagodásáról, a föld törvénybe iktatott, ám attól még erőszakos einstandolásáról, a miniszterelnöki jóindulat függvényében hol az egyik, hol a másik barát felé irányított milliárdokról. Beszélhetnénk például a miniszterelnök legszűkebb környezetének mind nagyobb jólétéről; a lopáson kívül mindenféle racionalitás gazdasági indokot nélkülöző MET-ügyletről, amely az állam helyett isten tudja (dehogynem tudja), kinek hozott 150 milliárdot; a vérlázító letele­pedési kötvénybizniszről; a még vérlázítóbb Buda-Cash- és Quaestor-botrányokról. Főleg ez utóbbiról lenne mit beszélni: a miniszterelnök és csatlósainak immár dokumentálható hazudozásairól, a Fidesz-holdudvar és a fő­bróker összefonódásáról, az állami intézmények pénzeinek megforgatásáról a Quaestorban, majd a pénz kivételéről épp az összeomlás előtt. Folyhatna diskurzus éppenséggel a miniszterelnöki vej (immár, persze, csak volt) cégének gyanús pályázati sikereiről is, amikre az Európai Unió csalás elleni hivatala is fel­figyelt. De tele lehetnének a lapok és a tévék azzal is, hogy a kormányzati cinizmus hogyan terelte vakvágányra azt a jó szándékú civil kezdeményezést, amely a növekvő gyermekéhezés ellen próbált tenni valamit.

Orbán Viktor és rendszerének a kegyeltjei nem engedhetik meg, hogy ezek a dolgok uralják a nyilvánosságot: ezért kell állandóan ellenségeket gyártani; ezért kell migránsozni, egyre nyíltabban zsidózni a közmédiában és a közpénzből kistafírozott társutas médiában. (A so­rosozás, a liberálisozás színtiszta zsidózás, az volt Csurka idejében, és Orbán idejében is az.) A rendszer addig él, ameddig a folyamatos ködetetéssel képes elfedni a belső leépülést és a nemzetközi elszigetelődést; azt, hogy az orbánizmus már most katasztrófába sodorta Magyarországot.

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.