Inkább rágódjanak a népek a migránsveszélyen, mint például azon, hogy Magyarországon egyre gyorsuló ütemben rohad szét az egészségügy. A közkórházakat, aki teheti, már régóta kerüli, mert az épületek és a berendezések gyalázatos állaga mellé a magyar elvándorlás (miszerint, khm, migráció) miatt ma már számos esetben vészes szakemberhiány, következésképpen folyamatosan romló ellátás társul. A 2010 utáni Orbán-kormányok az egészségügy 1990 óta tartó hiábavaló megreformálásából azt a következtetést vonták le, hogy akkor inkább mindent hagynak úgy, ahogyan van.
Minek beszélni minderről? Vagy arról, hogy a rendszer utolsó, még működő szegmense, a háziorvosi hálózat is válságtüneteket mutat?
A magyar oktatás szétveréséről szintén szó se essék – ott vannak ehelyett a menekültek eldobált mobiltelefonjairól költött rémmesék, amiket számos hasonló követ még. Ha ugyanis ezek nem volnának, esetleg arról beszélnénk, hogy avítt ideológiai megfontolásokból, dilettantizmusból, agresszív butaságból, szimpla gonoszságból hogyan züllesztik le a köz- és szakoktatást, hogyan távolítják a felsőoktatásunkat lassan, de biztosan a világ élvonalától, hogyan alázzák meg nap mint nap a tanárokat azzal, hogy értelmetlen túlmunkákra és egymás megfigyelésére ösztönzik őket, hogyan növelik a szakadékot a korszerűtlen ismeretek bemagoltatásával a magyar tanulók és szerencsésebb európai kortársaik között.
Ha minderről beszélnénk, akkor előbb-utóbb megkérdeznénk, hogy hát nem épp az egészségügy vagy az oktatás nívós működtetését kellene kormányzásnak nevezünk? És ha igen, akkor mi folyik itt kormányzás helyett?
De ezen kívül is lenne miről beszélni. A napról napra gyarapodó politikusok luxuslakásairól, az új uralkodó osztály látványos gazdagodásáról, a föld törvénybe iktatott, ám attól még erőszakos einstandolásáról, a miniszterelnöki jóindulat függvényében hol az egyik, hol a másik barát felé irányított milliárdokról. Beszélhetnénk például a miniszterelnök legszűkebb környezetének mind nagyobb jólétéről; a lopáson kívül mindenféle racionalitás gazdasági indokot nélkülöző MET-ügyletről, amely az állam helyett isten tudja (dehogynem tudja), kinek hozott 150 milliárdot; a vérlázító letelepedési kötvénybizniszről; a még vérlázítóbb Buda-Cash- és Quaestor-botrányokról. Főleg ez utóbbiról lenne mit beszélni: a miniszterelnök és csatlósainak immár dokumentálható hazudozásairól, a Fidesz-holdudvar és a főbróker összefonódásáról, az állami intézmények pénzeinek megforgatásáról a Quaestorban, majd a pénz kivételéről épp az összeomlás előtt. Folyhatna diskurzus éppenséggel a miniszterelnöki vej (immár, persze, csak volt) cégének gyanús pályázati sikereiről is, amikre az Európai Unió csalás elleni hivatala is felfigyelt. De tele lehetnének a lapok és a tévék azzal is, hogy a kormányzati cinizmus hogyan terelte vakvágányra azt a jó szándékú civil kezdeményezést, amely a növekvő gyermekéhezés ellen próbált tenni valamit.
Orbán Viktor és rendszerének a kegyeltjei nem engedhetik meg, hogy ezek a dolgok uralják a nyilvánosságot: ezért kell állandóan ellenségeket gyártani; ezért kell migránsozni, egyre nyíltabban zsidózni a közmédiában és a közpénzből kistafírozott társutas médiában. (A sorosozás, a liberálisozás színtiszta zsidózás, az volt Csurka idejében, és Orbán idejében is az.) A rendszer addig él, ameddig a folyamatos ködetetéssel képes elfedni a belső leépülést és a nemzetközi elszigetelődést; azt, hogy az orbánizmus már most katasztrófába sodorta Magyarországot.
