Mert ő bizony „Tusványoson” szokta bemondani a nagy dolgokat, és akkor jön az illiberálisozás, lévén egyéb nem nagyon jut senkinek az eszébe. Legfeljebb az, amikor a vezető beletrumpozott az édes erdélyi légtérbe, csak hát azt nem túl illedelmes felhánytorgatni, mert a belőle joggal elvárható magas szintű nyalomaszád máig várat magára (holott Trumpnak azóta megvolt már Zemanostul, mindenestül a komplett ostblock). Nos, akiknek tehát attól fájt a fejük, hogy mi lesz a nagy bejelentésben, most lógathatják az orrukat, hiszen Magyarország miniszterelnökének nem jutottak eszébe különösebben nagy szavak, s különösebben hajmeresztő fordulatokkal sem szembesültek a nagy melegben összesereglett hívei. Minden haladt a kijelölt úton, sok volt a Soros így, Soros úgy, sorjáztak egymás után a szokott elemek – hacsak az nem volt éppenséggel figyelemfelkeltő, hogy mennyire híján volt a miniszterelnök szövege és előadása az értelem jeleinek. Orbán gyakorlatilag összefüggéstelenül, többször önmagának is ellentmondva beszélt, gesztusai a szokottnál is koordinálatlanabbnak tűntek: ennek persze különösebb információértéke nincsen, lévén aligha változtat – a rövidebb távlatú – politikai folyamatokon bármit is. De a példák persze ettől függetlenül is szemléletesek maradnak, akár az, ahogy a saját mértékrendszerével is nyilvánvaló kudarcot személyes sikereként, egyes szám első személyben mesélve vezette elő, akár az a már-már gyermeki dicsekvésnek ható igyekezet, amellyel Európa bajnokának (a Heti Válasz idevágó csodálatos terminológiájával: „Európa erős emberének”) próbálta lefesteni magát a közönségének. Persze, abban a spirálban, amiben Orbán évek óta teper, aligha tehetett mást: a híveihez beszélt, azoknak meg csak kell hinniük valamiben, különben hogyan is mozgatják meg a hegyeket, amire 2018 tavaszán nagyon is szükség van, mint ahogy azt a szónok többször is nyilvánvalóvá tette. Olykor egészen direkt formában is: „szeretnék mindenkit arra kérni, hogy regisztráció, választási részvétel.” Hogy a tartózkodó (a magyar nyelv szabályait lazán figyelmen kívül hagyó) kérelem mennyire talált nyitott fülekre, arról nincs adat. Azt sem tudjuk pontosan, hogy a megjelent hallgatóság soraiban milyen arányban oszlottak meg a helyi erők és a katasztrófaturisták, mert túl sokat olvasni olyasféléket, hogy a diák táborozó közönség ilyenkor még a sátraiban regenerálódik a tegnapi koncert után, erőt gyűjtvén az estire. (Amit magunk is szerfelett szükségesnek vélünk, hiszen Orbán estéjén nyolctól a Skorpió húzta székely testvéreink fülébe, nem tévedés, a Kossuth-díjas művész Frenreisz Károly és csapata – mekkora „farmergatyám vége belelóg a vízbe” és „eljött hozzám a dédapám” mehetett ott, bele sem merünk gondolni.) Szóval, simán meglehet, hogy Orbán pusztán helyi vazallusait és a Budapestről odarándult gruppie-jait ösztökélte szavazásra.
Ugyanakkor mindezek csak külsőségek, járulékos tényezők, amiknél a tartalomszolgáltatás nagyságrendekkel volt problémásabb. Elmész Erdélybe, s besikítasz az élettérbe, hogy „fogyik a magyar”, ez éppenséggel nem Orbán Viktor találmánya, de jelen felszólamlásának egyik kétségkívül méltatlanul mellőzött gyöngyszeme. Beszédének egy viszonylag korai – hihetnők, összeszedettebb – szakaszában a magyar miniszterelnök, miután bebizonyította, hogy Magyarország milyen nagyon erős ország – mert erős a gazdasága, pénzügyileg önálló, mindenki dolgozik, s a többi, s a többi, tíz meg még pár pontba foglalva e bivalyerőt –, egy váratlan kanyarral tudatta mindenkivel, hogy „az az ország, amely demográfiailag hanyatlik, és beszéljünk egyenesen, hogy arra sem képes, hogy biológiailag fenntartsa saját magát, könnyen lehet, hogy az ilyen országra nincs is szükség. Egy ilyen ország eltűnik. A világban csak azok a közösségek maradnak fenn, amelyek legalább biológiai értelemben képesek magukat fenntartani. És tegyük a kezünket a szívünkre: Magyarország ma még nem ilyen ország”. Pedig mennyi milliárdot ölt a családok támogatásába személyesen a szónok maga – még saját bevallása szerint is: „Sokaknak feltűnhetett, hogy Magyarországon éppen az erős Magyarország céljának jegyében rengeteg pénzt költünk a családok támogatására. Adódik a kérdés, hogy honnan van ez a pénz, és az igazság úgy áll, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy ezt a pénzt a multiktól vesszük el. Ha nem lenne szerénytelen, akkor azt is mondhatnám, hogy a multiktól veszem el, mert az elején rajtam kívül nem sok híve volt ennek a remek mozdulatnak, tehát elvesszük különböző különadók formájában a nemzetközi cégek profitjából azt az összeget, amelyet odaadunk a gyermekeket nevelő családoknak. Ez szám szerint a következőképpen néz ki, csak az idei és a tavalyi évet mondom. Elveszünk a bankszektortól egy évben 272 milliárd forintot, a biztosítóktól 31 milliárd forintot, az energiaszektortól 120 milliárd forintot, és a telekommunikációs ipartól elveszünk 55 milliárd forintot. Ez megközelíti az 500 milliárd forintot évente. Majd utána fogjuk, és ezt a pénzt 272 milliárd forint összegben, családi adókedvezmény formájában odaadjuk a dolgozó embereknek, akik közben gyereket is nevelnek.”
Én, én, én, de hiába tettem, mert az „asszonyok” máshogy döntöttek, hisz erről az egészről „az asszonyok döntenek” – erre mit lehet mondani? Ki beszél így? Egy miniszterelnök? Franci, a sarki csehóból: mindent megadtam az asszonynak, lehoztam neki a csillagot az égről, pulya meg sehol, a vacsora is hideg.
Ha valaki azt hinné, hogy mondjuk az európai ügyek tárgyában józanabb vagy egyáltalán más hangot ütött volna meg a miniszterelnök, ki kell ábrándítanunk. Ugyanez ment: én megvédem, én átrajzolom Európát, egyelőre ugyan csak a V4 vezére vagyok, de az élükön kiforgatom a sarkaiból az egész uniót, ellene megyek a brüsszeli bürokraták és Soros keresztény Európát mihamarabb a muszlimoknak átadni kívánó szövetségének, s akkor majd jó lesz minden. Szerencsére Orbán e tárgyú verbális vergődését már nem kell szórul szóra idéznünk, megtette bőséggel a napi sajtó, ránk csak az összegzés maradt, az meg nem nagy kunszt: hol jár a valóság? Persze, messze. S persze, fontos Magyarország számára Orbán Viktor pillanatnyi mentális állapota, de amellett sem lehet szó nélkül elmenni, mert az a jövő szempontjából még fontosabb, hogy meddig lesznek ezen állapotnak nagy számban feltétlen hívei? Meddig lesznek olyan csoportok, amelyek csak ebben az állapotban, ezen közállapotok között látják lehetségesnek az életüket, boldogulásukat, s akik ennek vélelmezett védelmében nem csupán a szavazófülkéig, de akár a tettlegességig is hajlanak elmenni – mint néhányuk meg is tette „Tusványoson”.
