Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke a múlt héten új nemzetstratégiai koncepciót harangozott be. Az elképzelésről lapzártánkkor csak annyit tudni, hogy többpárti konszenzus övezi és jövőre talán törvény lesz belőle; hogy a határon túli magyarok képviselőit és egyes magyar intézményeket valami közjogi jellegű izében hozná össze, mely a magyarság hosszú távú sorsát rendezné. Kitér majd a schengeni határokon kívül rekedő vajdasági és kárpátaljai magyarokra, egy brüsszeli lobbiirodára és a határ menti térségek fejlesztésére.
Még csak meg se kéne erőltetnünk a fantáziánkat ahhoz, hogy a kezdeményezés mögött az elnök asszony politikai ambícióit sejdítsük. A határon túli magyar problematikum az elmúlt években kiszorult a magyar politikából, nem kis részben a Gyurcsány-kormány tudatos erőfeszítései miatt. Szili most előáll a kormánypolitika ellenkezőjével, ha a miniszterelnök felszámolta a Máértet, akkor ő javasol többpártilag valami hasonlót helyette, hátha jó pontokat szerez Gyurcsány külső vagy belső ellenzékénél, még az is lehet, hogy 2010-ben megint nekifut, és akkorra akar elrakni valamit a konszenzuális, nemzeti kiegyezéses, nemzeti sorskérdésekre fogékonyos imázsból - ez lenne a nem túl érdekes része a történetnek.
A szomorú része meg az, hogy e szavaknak - nemzetpolitika, nemzetstratégia, meg a többi: területi autonómia, ilyen autonómia, olyan autonómia, kettős állampolgárság - idestova húsz éve nem sikerül értelmet találni. (A területi autonómiával legutóbb az államelnök is próbálkozott, a Vajdaságban beszélt ennek üdvös mivoltáról - de csak hogy pár nap múlva egy másik elnök, Nicolas Sarkozy seperc alatt vágja el e gondolat fonalát: "semmiféle területi demarkációt nem tudunk támogatni".) És még ha sikerülne is értelmet tulajdonítani e fogalmaknak, az sem jelentene semmit, ugyanis százszor, ezerszer derült ki, hogy részben nem megvalósíthatók, ami meg megvalósítható belőlük, az már rég megvalósult. Leginkább magától - már ha a kisebbségi magyar pártok erőfeszítéseire, a román és szlovák politika demokratizálódására és ezen országok uniós tagságára mondhatjuk azt, hogy magától. Az elmúlt tizenhét évben a hat. túli m.-ok Romániában és Szlovákiában önkormányzati és parlamenti képviselők, miniszterek, miniszterelnök-helyettesek, polgármesterek sokasága révén érvényesíthették speciális érdekeiket; könyvekben, újságokban, honlapokon, egyetemeken, iskolákban, templomokban, civil szervezetekben találhatták meg nemzeti önazonosságukat; azok a vidékek pedig, ahol ők is élnek, a dinamikusan fejlődő szlovák és román gazdaság meg az uniós pénzek miatt nemegyszer nagyobb jóléttel kecsegtetnek, mint az "anyaország". A valóság egyre messzebbre távolodott holt szavainktól.
És egyre messzebbre fog. Ülünk az unióban a sarokban, e töküres szavakat hajtogatjuk, nem létező problémákat akarunk semmit nem jelentő fogalmak segítségével megoldni, mígnem az identitásnak, amit meg akarunk őrizni, néhány múzeumi tárgyon kívül semmi egyéb tartalma nem lesz, mint hogy meg akarjuk az identitást őrizni. Néha belénk botlanak más, mozgékonyabb nemzetek, akik tesznek-vesznek, pénzt keresnek, problémákat oldanak meg; és saját magukon kívül más érdekes dolgok is érdeklik őket, minek következtében párbeszédben állnak másokkal. ", kiáltanak fel, midőn megpillantanak minket. Kik ezek? És mit akarnak?
Hát... öööö... ezek azok, akik. Magukat őrzik.
Aha.
Hm.
Érdekes.
Hát, sok szerencsét.
