Mi történik itt, idestova két hete? Hááát... ünnepel az ország. Pezsgőt tán még nem bontott senki, de a himnuszt sokszor elénekelték. Vigad a jobb és bal, zászlaikat lengetik a félreeső halmazok, felszólal mindenki, aki szembejön, vagy hátulról.
De mit is ünneplünk? Ki ne tudná?
Az őszödi "beszéd", "hazugságbeszéd", "igazságkimondás" nyilvánosságra kerülésének első évfordulóját. Mielőtt a megemlékezések tárgyalására térnénk, vessük tekintetünket az ígéretes jövőre: mi lesz jövőre? Megünnepeljük Õszöd második évfordulóját? Aztán a harmadikat? És így tovább? Közben kormányok jönnek-mennek, új feladatok, új kihívások, s lassan jelentőségét veszti, mi történt valamikor 2006-ban. Aztán, 2016-ban, a tizedik évfordulón valaki beterjeszti törvényjavaslatát szeptember 18-a nemzeti ünneppé nyilvánítására (az ellenzék módosító indítványt nyújt be, legyen ünnep májusban is: "akkor hangzott el a beszéd"). Na, Kázmérka, mit ünneplünk szeptember 18-án? Az őszödi beszédet, van is jegyünk a Nemzeti Színházba, vezető színészek szavalják az Elkúrtukat, majd a Nemzeti dalt. Egyes, menj a helyedre: a nyilvánosságra kerülését! A rádiónál felavatják a beszéd nyilvánosságra kerülésének szobrát. Tán szokássá is válik majd: szeptember 18-án megajándékozzuk egymást vagy a népet (mégis disznóság, hogy húsvét és Mikulás közt nem kapunk semmit).
Itt még nem tartunk, de most is kitett magáért mindenki. A kormány új kommunikációs stratégiájának nyitányát időzítette a jeles évfordulóra. Mondandójukból - melyet fizetett hirdetés formájában tettek közzé, ügyesen a Népszavában - két dolog feltétlenül kihüvelyezhető. 1. Alighanem ők értékelik igazságbeszédnek az őszödit - minderre "Az igazságot nem lehet lehalkítani" szlogenből következtettünk. 2. Azért ezen a stratégián még lenne mit reszelni. A legnagyobb ellenzéki párt még e sok szépséget is felülmúlta ünnepi rendezvényén. Igaz, a Hajógyári-szigetre csak meghívóval lehetett belépni, de a tévéjük élőben adta a főnök beszédét, meg lehetett nézni. Otthon - és ez a döntő. A Fidesz mára jutott el a felismerésig: az utcán megbuknak. Mindig. Megbuknak, mint amikor naponta ígértek vekkerórás, fehér chartás, 48 órás ultimátumos kormányváltást (ha nem mondtok le, Bayer Zsolt is mond beszédet!).
Nos, az utcáról levonultak, de a lejárt műsorból a népszavazáshoz még ragaszkodnak. Abból nem olyan könnyű kihátrálni, mint az utcáról. Nem is szólt nagyon másról Orbán Viktor ünnepi beszéde, mint a népszavazási kampány megnyitásáról. Hogy arra kell nagyon összefogni. Mert ott megbukhatnak ismét - ezt persze nem mondta, de kicsengett minden, olykor feltűnően éles szavából. Ne tagadjuk, Orbán tett egy nagy lépést célja felé. Hazaparancsolta rajongóit az utcáról. Már csak a népszavazás a bizonytalansági tényező. Ha két vagy három lépést tett volna, és valamennyire lelazul a népszavazás kormánybuktatási mindenhatóságáról, és azt mondja, ma ugyan ünnep van, de holnaptól megint meló, és mi bennmaradunk eztán végig az ülésteremben, és harcolunk a nép javáért, nos, akkor aligha van olyan isten, aki megmenti a jelenlegi kormányt a következő választásokon. Így viszont a küzdelem akár nyíltnak is mondható. Csak egy újabb kampány kezdődik holnap, azokhoz már hozzászoktunk.
A nép mindeközben jó szokása szerint az utcán ünnepelt. Bár azt a maroknyi sorsüldözött szerencsétlent, akik a Parlament előtt tették magukat nevetségessé piramidális Y tervükkel, nyomorult vizes palackjaik, szerény fantáziájú sértéseik hajigálásával, mesebeszéd népnek nevezni. Õk azok, akik, és pont annyian is vannak. De voltaképpen az ő nekibuzdulásukat lehet még valamennyire érteni. Nekik ugyanis tényleg nincs más dolguk, hacsak nem a kannásbor-piac életben tartása. Megengedhetik maguknak, hogy két hete mással se foglalkozzanak. El is lesznek még napokig a megemlékezés szóvirágaival. Magukkal.
De mi van azokkal, akikről fent szóltunk? Olyan jól állunk, hogy simán belefér két hét hejehuja? Tényleg nincs jobb dolguk?
