A szerk.

Jön vagy megy?

  • A szerk.
  • 2012.11.18 10:10

A szerk.

Más választásunk nem lévén, mélyen hiszünk benne, hogy azok, akik az ellenzéki összefogáson dolgoznak most, a legjobb akarattal és hiszemben vágnak neki ennek a fáradságos munkának - és a legjobb akarat alatt értsük Orbán elküldésének megkérdőjelezhetetlen szándékát.

Azaz mindegyikük legalább leülni úgy ül le a többiekkel, hogy nem rögtön megsemmisíteni, leradírozni akarja a másikat, lenyúlni mostani és jövendő támogatóit, hanem ebből a szempontból vizsgálja potenciálját: vajon ő, mármint a tárgyalópartner mit tud ehhez hozzátenni? Hány gondolatot és hány embert, hány szavazót és aktivistát, hány plakátragasztással vagy személyes kampányolással eltöltött munkaórát, blogbejegyzést moccant majd meg a cél, Orbán elküldése érdekében? Mindehhez nemcsak a másik jelen állapotának és közeljövőbeni lehetőségeinek pontos felmérésére van szükség, de az illető reménybeli koalíciós tag helyes önismerete is elengedhetetlen: hol állok mindebben én, mennyit érek, mit teszek a közösbe, és mi jár nekem ezért? S ha ez a tudás - a másik fél ismerete és az önismeret tehát - adott, akkor már csak méltányosságra és belátásra van szükség.

Annál is inkább, mert az, hogy az ellenzék minden szegmensét, csoportját, civil- és pártszervezetét átfogó koalíció képes lehet leváltani a kormányt, már ma is alig kétséges, és még kevésbé lesz az egy év múlva. Napról napra nő azoknak a listája - személyeké, szakmáké, szervezeteké, jövedelmi vagy más élethelyzetüket, vallási vagy etnikai hovatartozásukat, ízlésüket, politikai és egyéb meggyőződésüket, kulturális preferenciájukat tekintve egy csoportba tartozó embereké -, akiket az Orbán-kormány megsértett, megalázott, kifosztott, hátrányba hozott. Gyakran úgy, hogy 2010 előtt éppenséggel az ellenkezőjét ígérte nekik, azaz még be is csapta őket. Mindez jól látszik a közvélemény-kutatások adatain is. Bár a bizonytalan vagy színt nem valló választók csoportja minden spekulációt cseppfolyóssá tesz, jól érzékelhető tendencia, hogy a demokratikus pártok össztámogatottsága lassan meghaladja a Fideszét. A jövő évi költségvetés pedig, amely, még egyszer, Orbán eddigi pancserkormányzásának minden kudarcát és e kudarc minden szörnyű következményét tartalmazni fogja, csak erősíti majd ezt a mozgást.

Hogy az Orbán-rezsim ellenzékének töredezettsége mégis mennyire kétségekkel teli, bizonytalan, s mennyi csapdát rejtő helyzetet eredményez, nem szükséges részleteznünk. Már csak azért sem, mert az új választási szabályokat Orbánék pontosan e helyzet előállítására találták ki. Ha a régi rendszerben az első választási forduló többek közt épp arra szolgált, hogy az egymással szövetkezni nem rest pártok a saját és reménybeli partnereik erejéről pontos információkkal a fejükben kezdhessenek alkudozni egymással, úgy az egyfordulós rendszer ezt a szövetségépítést nehezíti meg. A jövendő partnereknek még csak gonoszkodniuk sem kell egymással: a hibás analízis, a fals intuíció, a rosszul elképzelt közeljövő is elég lehet ahhoz, hogy a választási együttműködés sose jöjjön létre. Arról nem is beszélve, hogy a reménybeli kormányváltó csapat egy-egy tagja vagy egy tagjának egy frakciója - mert kedvezőbb ajánlatot kap a kormányerők felől, vagy reménytelennek érzi a győzelmet, viszont a bukás ódiumától menekülni akar, arra számítva, hogy a következő körben majd jobban szerepel, esetleg egyedül is nyer - bármikor dezertálhat. Ha elég nagy és erős, evvel akár végérvényesen is aláfűthet az egész vállalkozásnak. Hogy egy, a miénkhez hasonló országot említsünk: Szerbiában Slobodan Milosevic ellenzékének vagy tíz hosszú évet sikerült az egymással folytatott meddő vitákkal, merőben személyes indíttatású torzsalkodásokkal, sokszor aljas és mindig kisszerű játszadozással eltöltenie, mialatt az elnök szinte zavartalanul pusztíthatta le saját országát (a másokéról nem is beszélve).

Eddig csak az ellenzéki összefogást nehezítő taktikai problémákról szóltunk: miközben látnunk kell azt is, hogy a szövetségkötésre szorított felek közt meglehetős távolság van abban is, amit ennek az országnak a közelmúltjáról és a jövőjéről gondolnak. Ezért is meglepő, hogy Bajnai Gordon, az ország Orbán előtti utolsó kormányfője épp a Milla október 23-i tüntetését választotta politikai visszatérése színpadául. Nem is az, hogy a Millát ösztönösen az antikapitalista baloldal túlfelén - a centrumtól távolabbi fertályain - helyeznénk el, de valójában még erre sincs igazán alapunk. A Milla két évvel ezelőtt pompás munkát végzett az Orbán-rezsim ellen felhorgadó közérzület megjelenítésében; ám néhány remekül sikerült és néhány balul kiütött akciójuk után mintha ők maguk sem döntötték volna el, hogy mik valójában. Eddig afféle közös színpadnak, fórumnak, tartalom nélküli formának mondták magukat; egyesületté alakulásuk viszont a párttá válást vetíti előre. (Az LMP 2.0-ás verziójával kísérletezni akkor, amikor az eredeti épp most, a szemünk előtt enyészik el, nem vall túlságos politikai éleslátásra.) Annyit viszont bizonyosan kihámozhattunk szószólói, főként Juhász Péter (lapunk alkalmi szerzője) megnyilatkozásaiból, hogy nem tesznek nagy különbséget a magyar demokrácia 1990 és 2010 közötti szakasza és a 2010-es fordulat utáni Magyarország között. A jól-rosszul, de mégiscsak működő képviseleti demokrácia és politikai váltógazdálkodás periódusát az orbáni egyeduralmi kísérlet előszobájaként látják (jóllehet e kísérletre éppenséggel nem a demokrácia hibái, hanem erényei adtak módot: az tudniillik, hogy a demokrácia előre nem börtönzi be azokat, akik az életére törnek, utána meg nem bírja, hiszen kinyuvasztották). Ahogy az MSZP-t is a Fidesz lájtosabb verziójaként fogják fel. Gyurcsány sem különb Orbánnál! Ez nemcsak igazságtalan, de korlátolt és ostoba vélemény is, amit látszólagos népszerűsége sem tesz elfogadhatóbbá és termékenyebbé. Míg ellenben Bajnai épp olyan férfiúként tervez a nagyobb porondra lépni, aki restaurálná, hovatovább kiteljesítené úgy a szabad versenyes piacgazdaság, mint a parlamentáris politizálás jótéteményeit. (Legalábbis ilyennek mutatják a Haza és haladáselemzései; miként ezt támasztják alá saját megnyilvánulásai és a múltja is.)

Hogy az ellenzéki ideológiai és politikai skála két legtávolabbi szereplője együttes fellépésének miért lehet mégis értelme, hogy miért kényszer ez, arra a 2014-es választás új szabályai adják meg a választ. Az egyéni választókerületek átrajzolása meg számos más új rendelkezés miatt Orbán pártja csak a legszélesebb, a balszéltől (legyen ez a Milla, az LMP, a "civilek") a középbalon (legyen ez a Szolidaritás és az MSZP) át a centrumig (legyen ez a DK, meg sokan mások; és legyen ez a Bajnai Gordonban bízó, eddig magát politikai otthon nélkül érző sokaság), sőt azon túl, a jobbközépig terjedő összefogás verheti le. (Erről épp a Haza és haladás mutatott be meggyőző, a választókörzetek vizsgálatát is magába foglaló elemzést.) Meglehet, 2012. október 23-ára e széles koalíció megalapozásának első lépéseként tekintünk majd vissza. E benyomásunkat az a pillanat, amikor az MSZP is a kormányváltó csoport tagja lesz, jelentősen erősíteni fogja: hiszen az MSZP nélküli kormányváltásban józan ember nem hihet.

Felsorolni sem tudjuk, hány ponton vérezhet el ez a terv. Az első lépést nem követi semmi. Gyurcsány Ferenc analízise bizonyul helyesnek: Bajnaira ráég a Milla; vagy inkább kölcsönösen kompromittálják halálra egymást. Az MSZP-t meg se hívják. Az LMP-t meg se hívják. Az LMP szétesik. A szocialisták maguk döntenek úgy, hogy inkább egyedül futnak neki, mert még mindig jobban járnak. Ha nem 2014-ben, hát 2018-ban - és egyáltalán nem biztos, hogy ebben nem lenne igazuk. Mesterházy nem adja oda a miniszterelnök-jelöltséget: a maga szempontjából igaza is lesz. Meglehet, nem csak a magáéból lenne igaza: s az MSZP tényleg nyerne - ha nem vennének el tőle 2, 3, 4 százalékot baloldali és Orbán-ellenes riválisai. Hisz még oda is kifuthat a dolog, hogy az Orbán-ellenes demokratikus ellenzék szervezetei egymás ellen indulnak el: az lesz a játék vége.

És akkor az iszonyatos ellenszélről nem is beszéltünk. A kormánynak és Orbán Viktornak nemcsak korlátlan (és persze: száz százalékig lopott) anyagi eszközök állnak a rendelkezésére a kampányhoz, nemcsak a közmédiumok az övék szőröstül-bőröstül, és a magántulajdonú sajtó nagyobb része, de kényük-kedvük szerint változtathatják a szabályokat is, akár az utolsó pillanatban. Az idő az ellenzéket sürgeti: a jelen állás szerint jövő szeptembertől elkezdődik a választók névjegyzékbe vétele, a regisztráció - azaz elkezdődik a választási kampány. Jó, ha a kormányváltásra készülő szövetség addigra legalább azt tudja, hogy kik képviselnék őket: jövő nyárra meg kell találniuk az egyéni körzetekben azokat az embereket, akik nyerni tudnak. Meg kell egyezniük: ami azt jelenti, hogy előre, vakon le kell osztaniuk egymás közt a kormányzó koalíció mandátumainak nagyobbik részét. Sőt: valamennyire meg kell egyezniük a közös kormányzás mikéntjében is. Amikor Romano Prodi, a makulátlan tisztességű, tudós közgazdász-politikus vezette Olajfa-koalíció a résztvevők gyökeresen eltérő politikai elképzelései miatt megbukott, csak a felperzselt föld maradt utána: és Berlusconi összesen nyolc évre jött vissza.

De a feladat nagyságához mérhető a díjazásé is. Orbán a (majdnem) többségi rendszer bevezetésével nagy kockázatot vállalt. Ha ellenzéke csak egy kicsit nyer, de szerte az országban, úgy kétharmados többséget szerez: az Orbán-rendszer lebontásához, és a demokratikus intézmények újjáépítéséhez kap felhatalmazást.

Nem ronthatják el.

Neked ajánljuk